Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Halászat, vadászat, madarászat

Ki a legíny a csárdában igazán! Amikor még a Hortobágyon fészkelt a daru, puskás vadászata a darulövők specialitása volt. A XIX. században Orbán Bálint és Füredi Imre konyán pásztorok elismert értői voltak a darulövésnek. Sikerük titka az óvatos megközelítésben rejlett, hiszen a pihenő darucsapat őrdarujának figyelmét nehéz kijátszani. Mivel a daruk állva alszanak, és közülük csak az őrdaru feje magasodik ki, ezért már nagy távolságból indulva, földhöz lapult kúszással lehet csak becserkészni őket. Vagy szekérrel, mert a daru, hasonlóan más pusztai vadakhoz, nem feltételez rosszat a lassúmozgású zörgő alkalmatosságról. Volt olyan darulövő, aki ezért szekérkereket görgetett maga előtt a megközelítéskor... A darufogásban a csikósok nem szorultak segítségre. A lovasember a vadonélő állatok számára soha nem félelmetes, ellenőrizheti bárki, hogy míg a gyalogost soha nem várják be, addig a lovast egészen közel engedik. Hátha még ónos eső fagyasztja össze a szegény daru tollát! Akkor a többi egy jól irányzott karikás ostorcserdítéssel elintézhető, vagy a mesterfokra fejlesztett pányvahasználattal.. Ahogy a csikósok mondták: elverték a repülésképtelen darvakat. Utolsó (?) ilyen akciójuk lehetett a csikósoknak 1926 tavaszán, amikor egy délelőtt hat darut vertek el, melyből kettőt döglötten, négyet élve fogtak be. A büntetés nem maradt el érte... A Madárvédők Egyesülete már a XIX. század második felében kiállt a daruk érdekében, a vadászatuk betiltásáért. Megfogyatkoztak hát a darutollas kalapok, helyette a túzok szép tarka tolla díszlik rajta. Kivéve a csikósokét, mert ők azóta is kitartanak a darutoll mellett. A középkori királyi lakomák mesés madara a túzok még jó 150 éve jelentős számban költött a Hortobágyon. Európa legnagyobb testú madara, ha megtámadják, inkább a futásban bízik, hiszen röpte nehézkes és rövid távú, ónos esőben meg egyenesen reménytelen. Ilyenkor aztán könnyű préda volt. Tisztában voltak ezzel a pásztorok is, nem véletlenül nevezték az ilyet ólmos túzok fogásnak. A csikós a gulyással ilyenkor együtt hajtott, és a megfáradt állatokat ostorral a karámba terelték. Azonban az igazi pusztítást a vadászok végezték, akik az ónos időt kihasználva halomra gyilkolták lóhátról a lomha, de finom húsú madarat. Erről olvashatunk a Vadász- és Versenylap 1879. évi XII. 26. számában: „A múlt hét óta Pest el van árasztva túzokkal. A tiszántúli, meg a hortobágyi síkságon hullott ónos eső tehetetlenné tette szegény állatokat, s ra-