Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása

Pedig a varjúfészket szívesen hasznosítja sok más madár is. Benne költhet a kék-vércse, a vörös-vércse, az erdei fülesbagoly, és szent madarunk rokona: a kabasólyom, de találtak már tőkés récét is varjúfészekben. Kétféle varjú van: a kálomista, és a pápista! A népi magyarázat a következő: a kálomista nem böjtöl, húst, dögöt is eszik, csak „félig gyászolja Krisztust", mert tollazata szürke mellény, fekete háti tollazat. Ezért ő a tarkavarnyú. A pápista inkább magvakkal él, ez a vetési varjú. Tiszta feketében jár, tehát igazán gyászolja Isten fiát. Húsa ehető, az öregebből (félnapos főzéssel) kitűnő húsleves készül, a fiatalabb húsa pedig vetekszik a rántani való csirkével, és paprikásnak főzik. A debreceniek régen kőmíves pulykának nevezték, mert a télen munka nélkül tengődő kőművesek rendre ezzel egészítették ki szűkös élelmüket. De tavasszal a számadó is elküldte bojtárjait az Ohati Erdőbe szállósvarnyút szedni. Különösen a csegeiek és az egyekiek járták tavaszonként a varjúkolóniás erdőket. A fészekből lepiszkált varjú kölyköket ott helyben megnyúzták, és csak a mellét, combját gyűjtötték tarisznyába, melyből hazatérve ízes paprikás készült. A csegei fővarnyászokról szól a következő rigmus: „Két jóbarát Pille Gabri, Pál Jóska, Sokat szenved tőlük varnyú, meg a csóka". A varjak az egyik legtehetségesebb időjósok, így nem csak a bográcsban van becsületük. Minden jelentős időváltást két nappal előtte jeleznek, legyen az hideg, vagy melegfront, mindegy. Mivel télen a nagyobb havazásokat rendszeresen a kevert fronthatások hozzák, így a tartós havazások előtt mindig kongresszust ülnek a vetésekben, és több ezres csapatokban kavarogva keresnek élelmet a falvak felett. Havazások után, a csikorgó hidegben élelmük megcsappan, így még a lószart is megeszik, (bár ennek lehet más oka is, hiszen a jóltartott házi kutya sem veti meg). Nagy hidegben a varjú véleménye megváltozik, mert amíg nyáron azt mondja: „ka-ka", addig télen: „ka-lács". A népköltés gyakori szereplője a Hunyadiak címermadara a holló. Állományait a nagyüzemi rágcsáló irtás, permetezés nagyon megritkította, így mostanában a varjúcsapatokhoz csatlakozva ritkán látni egy-egy példányt. A fekete ruhás varjaktól nagyobb méretével, kékes fekete tollazatával és rekedtes mély „kvak-kvak" hangjával különbözik. Egykoron fiókáit befogták és házi madárnak megszelídítve, felnevelték. A debreceni piacon jó pénzt adtak érte. Az 1881-ből származó kéziratos térképen még szerepel a Hollósnyárfa-dűlő, ahol minden évben kifosztották a hollófészkeket. A holló fészkelő