Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása

növénye a víz alatti, ízében gesztenyére emlékeztető tüskés héjú súlyom. Va­laha szintén népszerű volt, a debreceni piacon 1929-ben még főve árulták. A füvek következő pásztor-kategóriája az ínsíg füvek csoportja. Mond­ták ezeket máskülönben kínyszer füveknek is, mert a jószág csak jobb hí­ján fogyasztja. Ilyen a kora tavasszal hamar sarjadó kigyóhagyma, ettől a tej fokhagyma szagú lesz, aztán a görhefű, amitől keserű lesz a tej. A porosállás haszontalan dudvafüveit a pásztor szegínysíg fűnek nevezi. Ahol már ez sem termett, csak egy bizonyos mohaféle, azt fődikosznak mondják. Ha már itt tartunk, akkor megemlítjük a pinadörzsölő nevű bogáncsfélét is. A szabók a posztó borzolására használták. Az ártalmas füveket is ismerni kell a Pusztában. Lóra veszélyes a bősövény, a békaszemfü, a bordanád, a fentőfü, a lóhunyor, és a perjeszittyó, a. cigány­búza tokiásza pedig havi vakságot okozhat. A vadzab a birkát vakítja meg, ha belegabalyodva a szőrzetbe valósággal beszövi a szemét. A szarvasmar­ha veszedelmét okozza a nedves réteken termő kolokány. Ha a többi fűvel együtt megeszi, felpuffad és belepusztulhat. A hiedelem szerint ilyenkor a kolokánnyal együtt vizipókot evett, azért döglött meg... Nyári esőzések után terem a fodorsás, amely megüszkösödve a marha veszedelmét előidéző kóli­kát okozza. A bolondító beléndek főzetébe áztatott kukoricával halat, fácánt, foglyot kábítottak el vadászat helyett. A gyógyító füvek fontosságát nem kell magyaráznunk. Ezek közül is ki­emelkedő a szikfü, más néven a kamilla. Csakhogy az állatok nem szeretik, nem eszik meg, így a pásztorkodás szempontjából haszontalannak minősül. Virágzáskor a környék településeiről szikfűszedők hada érkezik a Pusztára. Ilyenkor a szikfűszedő lapáttal „megfésülik az anyaföld haját" - írja Ecsedi. A számos pusztai gyógynövényből válogattuk még az alábbiakat. A fekete hunyorról már 1578-ban ír Méliusz, „a juhászok a juhok dögét or­vosolják vele". Méliusz szerint emberre nézve izgalmas haszonnal bír az égető csalán (Urtica dioica). így például: „felindítja a barátokat és apácákat, hogy nyerítsenek. Akinek a virgája meglankadt, csak főzze borban, ezzel éljen, a főtt csalánnal kötözze." A világháborús hadifoglyok éltető étele is a csalán­leves volt. A hortobágyi pásztor utóbb már csak a tanya körül nevelt kiska­csáknak, kislibáknak adta korpával, darával keverve, hogy pendüljenek. A kisebb sebeket a lándzsás útifű (P. lanceolata) levelével gyógyították. A farkasalma (Aristolochia clematitis) főzete szintén a sebek kezelésére szol­gált. A nehezen gyógyuló sebeket kisbojtorján főzetével, vagy rátett levelével

Next

/
Oldalképek
Tartalom