Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása

re vonatkoztatott hasznosság, vagy veszély ismerete, tehát a növényzetet is hasznavehetőségük szerint minősítik. A pásztorember egy tömör kifejezéssel: „a jószág a szájárul lesz szép" mindent elmond, de azért az igazi tudás a részletekben rejlik. Bizonyos füvektől a jószág kigömbölyödik, másokat csak ínségbül fogyaszt, ezek az ínség füvek. Aki jól ismeri a növényeket, még a földbe is belelát, hiszen a növény együttesekből tudja, hogy hol milyen a talajvízszint, és ha ásott kút nincs a közelben, akkor hol érdemes sirkutat ásni. Valaha koránt sem volt annyi ásott kút a Hortobágyon, mint ma, de a jó ivóvíz akkor is létfontosságú volt. A pásztor a gyógyító és veszélyes füvek mellett számon tartja az építőanyagul, enyhelynek szolgáló növényeket is. A következőkben tehát a pásztor-tudás rendszere szerint vesszük sorra a Puszta növényeit. Tudott a pásztor az ehető jó füvek évszakonkénti átrendeződéséről: arról, hogy évszakonként hol, melyik járáson milyen a füvek állapota. Tudta, hogy a hátas, másként telkes területeken terem a legjobb minőség, mely téli takarmányozásra kincset érő lehet. Az első kaszálás utáni sarnyú fű szerencsés időben júliusig kitart - legelőnek. A háti-széna piaci értéke természetesen magasabb volt. Átlagos időjáráskor a másod és harmadosztályú szikesek csak tavasszal és ősszel teremnek gyepet-mezőt. Július-augusztusra már a telkekre és vizes laposokba szorul a jószág. Ha pedig a nyár az átlagosnál hűvösebb, esősebb, akkor gazdag növényzet sarjad a Hortobágyon, miként legutóbb 2004-ben is. Ilyenkor kötésig ér a fű, csaknem az egész Pusztán. Szerencsés esetben beköszönt a bodorkajárás is, és elszaporodnak az értékes pillangósok, lóhere félék. Nagy szárazságban megnő a tavasszal még víz-borított laposok növényzetének fontossága, ahol a vízapadályos széna termett. Az ilyen csetkákás sziki rét jó esetben őszig is kitartott. „Istenem, jó atyám adj egy csendes esőt, A szegíny marhának jó legelő-mezőt!" Szól a jól ismert ének, a pásztorok imája. A szövegből kitűnik, hogy a pásztorok gondolataiban a mező mindig egybe olvad a legelő fogalmával. A jó legelő tehát jó fűtermő mezőt jelent. Bizonyos növények tömeges megjelenésekor így jellemzi a mezőt a pásztor: „tarackkal fordult fel a mező",