Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

A pusztai bocskornak két változata ismert: a kerek orrú magyar, és a hegyes orrú, mely a lábfej fölött volt megkötve. A kerek orrú általában a lábujjnál vásott el, de a másik is hamar elhasználódott. Ezért aztán ezt az egyszerű lábbelit sűrűn kellett újra cserélni. A bocskorba az őszi hidegek beálltával kapcát húztak, a lábszárat pedig lábbürrel védték, mely készülhetett akár kitöretlen szőrös nyersbőrből is. Szinte csak a kondások viselték a pásztorok közül. „Megismerni a kanászt fürge járásáról, Tűzött-fűzött bocskoráról, tarisznya szíjáról!" Honfoglaló őseink lovas kultúrájuk folyományaként fontos lábbelivel ismertették meg Európát: a közepes hosszúságú szárral készült, puha bőrcsizmával. Akkoriban az európai lábbeli csak a bocskor és valami rómaiaktól örökölt fűzött saruféle alkalmatosság volt. A finom, puha bőrből készült csizma a kengyel elterjedésével egy időre esik, és a lovas kultúrájú nagyállattartó népekre jellemző. A kengyel leletek az első hun birodalom idejére tehetők, tehát kb. Krisztus születésének időpontjára, de Európába csak Attila hunjaival együtt érkezik meg. A lóról végzett munka és a harc egyaránt megköveteli az érzékeny lábirányítást, hiszen a kezek mással vannak elfoglalva. Ezért a korabeli magyar csizmának csak annyi köze van a mai angolszász lovaglócsizmához, hogy a kengyelszíj dörzsölésétől védi a lábszárat. A fő különbség a talp és a boka körül tapasztalható, mert a magyarok csizmája puhatalpú, tartós gyaloglásra alkalmatlan, ugyanakkor a széles vasú, körte alakú kengyelekben jól érzékelhető benne, hogy hol tartja az ember a talpát. Márpedig egy kiállós vágtánál — harc, vagy munka közben - ez nem mindegy, mert akár egy-két cm eltérés végzetesen befolyásolhatja az egyensúlyt. Az eredeti magyar lovaglócsizma tehát puhatalpú, roggyantott bokájú kellemes viselet, jobb- és ballábas helyett szimmetrikusan készül. A hortobágyi csikósok szintúgy a roggyantott szárú, azaz pinaszárú csizmát kedvelték, és a kényelemről árulkodik egy 1604-es adat, miszerint a csizmadia céhek a csizmaszárat puha, de elnyűhetetlen kecskebőrből készítik. A jó csizmában ügyesen feltekert kapca ad igazi meleget a lábnak, mert a bőr önmagában, különösen lovon hordva, ahol a láb viszonylagos nyugalomban van, bizony téli időben akár fagykárosodásig hideg lehet. Ezért