Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

PÁSZTORBÉREK, ÉTKEZÉSI SZOKÁSOK Amikor a számadót felfogadják, akkor a nyájőrzést tulajdonképpen vállalkozásba adja a jószágtulajdonos. Ezért sem tekintette a pásztor sajátmagát a cselédséggel egyrangúnak. A bérezés kizárólag a tulajdonos és a számadó közt kötött megállapodás dolga volt, és hogy abból a számadó hogyan gazdálkodott, és mennyit fizetett a bojtárjainak, azt ő osztotta be. Azonban az íratlan szabályokat betartották, melynek alapelve az állatszám utáni arányos juttatás. A rendszer jól is működött évszázadokon át. A pásztorbérek négy tényezőtől függtek. Az első és legfontosabb, a jószágszám. A második a jószág fajtája, aztán a legeltetés időtartama, és végül, de nem utolsó sorban az, hogy külső, vagy belső legelőről volt e szó. A falusi csordás, csürhés nyilván kevesebb juttatásban részesült előkelőbb pusztai társánál. Nézzünk néhány példát! Fodor Mihály debreceni alkalmazású csikós, akinek ménes-pásztorsága 1668. május 15-ével kezdődött 1 ló után 15 dénárt és egy fél kenyeret kapott. Egy másik csikós 1683-ban lovanként a Mihály napig történő legeltetésért 15 dénárt, Demeter napig pedig 18 dénárt kapott. Aki pedig pünkösd után vitte lovait a ménesbe, annak a bérnek a felét kellett fizetnie. A XVIII. századtól a bérezésre vonatkozó adatok bőségesebbek. Nézzük például az 1752-es tiszacsegei közösségi pásztor-kommenciókat. „A Helység Gullyásának Esztendőbeli Commentiója: 1/ Minden Marhátul tizennégy pénz. 2/ Két Marhátul egy kenyér, és mellé főzelék, vagy a főzelék helyett egy Poltra. 3/ Amely marhát pedig Űrnapig őriz, akár fejős tehén légyen, akár eladó, tartozik minden Marhátul fél bérrel a gazda. 4/ Az melly Marha pedig Űrnapja után két hétig ott marad, egész bérrel tartozik a Gazda. 5/ Amelly Marhát pedig ősszel hajtanak ki a Gulyára, attól fizetése nem lészen a Gulyásnak."