Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)
Pusztai legeltető állattartás
A vízre legkényesebb lovakat folyóvizeken: a Hortobágyon, Árkuson itatták, az ohati ménest pedig a Tiszára hajtották le inni. A ménesek legelőjét mindig víz közelben választották ki. A folyások, fokok medrét 1-2 öles töltéssel, vízszorító gáttal úgy zárták el, hogy a jószág itatását megkönnyítsék. A víz visszatartása miatt voltak is panaszok. A Hortobágy térség ásott kútjairól a XVI. századi írásokból értesülhetünk, de ez nem azt jelenti, hogy addig egy sem volt. A Szálkahalomnál Fekete Péter kúttya, a mátai-csegei határon Mátha István kúttya, a horti pusztán Gödömé kúttya szerepel a korabeli feljegyzésekben, de tudunk még a Bajnok-, Kocz- és Zoltán-kúttyáról is. A régi kutak vagy a bérlő, vagy az ott legeltető pásztor nevét őrzik a fennmaradt helynevekben. A fárasztó vízhúzás a pásztoroknak rengeteg többletmunkát adott, tehát nem szerették a kútból történő itatást. A juhászok, gulyások úgy vélték, hogy a nyíltvizek sziksós összetétele jobb az állatnak a kútvíznél, mert ha abból itatnak, akár sózás is elhagyható. A gazdák azonban a dögvész okát pontosan a laposok posványos vizében látták, és a XVIII. századtól elérendő célként tekintik, hogy minden járás saját jó vizű ásott kúttal legyen ellátva. Például Ohaton 1843-ra már 11 db köztük kettős, hármas gémmel ellátott kút működik, melyek értékét 1744 ezüst forintban állapítják meg. Tehát egy évszázadnak kellett eltelni, mire az ásott kutak a Pusztát kellő sűrűségben behálózzák. A pásztorok pedig elérték a gazdáknál, hogy a kézi itatást külön kútpénzzel honorálják, ez volt a gémpénz. Továbbra is a legfáradságosabb munka a vízhúzás volt. Az abroncsos faveder jól beáztatva, hogy ne folyjék, önmagában nyomott vagy 10 kg-ot, és a belemert 15 liternyi vízzel együtt 25 kg-nyi tömeget kellett megmozgatni minden egyes gémbólintáskor. Egy vödörnyi víz egy szarvasmarha napi szükségletét éppen fedezte, de a lovakról például tudjuk, hogy a melegtől és a megevett fű víztartalmától függően napi 10 és 40 liter közt mozog a vízigényük. Nagy forróságban a ló, ha teheti, akár kétóránként felkeresi az itató helyet, ha azonban a fű egy jó zápor után vízzel telt, akkor akár egy napig is ellegel ivás nélkül. Ha tudjuk, hogy kb. 200 nagyállatra jutott egy bojtár, akkor könnyű kiszámolni, hogy az itatásnál naponta akár 3-4 tonnát kellett megmozgatnia összesen. Igaz ugyan, hogy a kútgémet mindig precízen kiegyensúlyozták, de ha fölfele húzott, akkor elég volt vödrönként lenyomni, ha pedig orr-nehéz lett volna, akkor még rosszabb volt a vízzel együtt a
