Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

A legeltetési rend nem követte a nappalok rövidülését, augusztus közepétől már éjszakába nyúlt a korai sötétedés miatt. A tavaszi dús fű, a bodorka, sárkelep, vadhere, tippan, stb. a bőség időszaka. De aztán a nyár derekára a rekkenő melegben „Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben." Ilyenkor jól jött a tavasszal kaszált széna, ám nemsokára a máskor elkerült vizesebb rétek csátés, csetkákás füve is fogyóban volt, sőt a futóporcsin, a szamártövis kevésbé szúrós levelei se kerülhették el az éhes állat figyelmét. Lónak, embernek egyaránt rémsége a sárkányfarok, a nyári förgeteg. Ilyenkor a ménest körbevették a csikósbojtárok, és egy helyben forgatták, nehogy szétszaladjon egy-egy menydörgés hatására. A lovak mozgatására akkor is szükség volt, ha álltukban túlon túl egymás nyakának harapdálásos gondozgatásába merültek, azaz kopóztak. Ez a - különben természetes - viselkedési forma a légynyüvek megevése miatt volt veszélyes, mert azok a ló beleiben férgekké alakulnak és attól, ha tömegesen elszaporodnak, a ló leromlik, vagy bekólikázik. A juhok, sertések legeltetési rendje eltérő a nagyállatokétól. A juh silányabb gyepen is megél, ugyanakkor a legelő jóval nehezebben heveri ki a rövidre rágás és sűrű taposás következményeit. Mivel a juhállomány növekedésévével veszélybe kerültek a jó legelők, Debrecen város tanácsa 1786-ban rendeletileg 12 nyájban maximálta a Hortobágyon legeltethető állományt. A nagyjószág legelőinek megóvására később is állandó figyelmet fordítottak. Mivel a juhok indulnak legkorábban a nap folyamán, így a juhászdél is korábban érkezik el, és a nyáj a rekkenő hőségben már 8-10 órára összeáll. Délután 4 óra tájt indul újból legelni, ami eltarthat este 9-10 óráig. A fejős juhászat a XIX. század második felében terjed a pusztán, addig a belső legelőkre korlátozódik. Ez megváltoztatja a juhászok munkáját. Amíg addig a büdössántaság elkerülésére a körmölés volt az egyik rendszeres feladatuk, addig a merinó elterjedésével a rühesség kivédése is komoly problémát vetett fel. A birkákat szinte naponta át kellett vizsgálni, nehogy a kezdődő rühesség tovább terjedjen az egész állományra. A sertések járásait a vizes, paréjos zsombékosokban jelölték ki. Itt kedvükre turkálhattak, fertőzhettek, más állat legelőjében nem tehettek kárt. Szerették a „gyíkiny lisztes berdőjét, a csumáján a kupáncsát úgy ropogtatták, mint a mogyorót, a fekete sásnak is van kupáncsa". Az első kihajtás ideje