Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

A pásztormunka színtere a járás, amit saját birtokaként kezel. A jószág éléskamrája ez, ahol az élelmet be kell osztani, rendet kell tartani. Az időjárás a dolgok menetébe bármikor beleszólhat, tehát jó érzékkel végezhető csak e tervezés nélkül semmirevaló munka. De még a jószág érkezése előtt fel kell készülni. A kutat, itatóhelyet rendbe kell tenni, a kút gárgyát, ahol az állatok mélyedést tapostak, földel feltölteni, - a terepet átnézni, a gyep minőségét területenként számba venni. Ez a gazdák dolga, akik napszámosokat fogadnak a rendcsináláshoz. A pásztorok egy-két nappal a kihajtás előtt megjelennek, hogy ellenőrizzék a körülményeket, a téli viharkárok következményeit kijavítsák a kunyhókon, szárnyékokon. Egy időben a legelők gyomtalanítására is kötelezték őket. Csak ezután jöhetett a jószág fogadása. A számadó a bojtárjaival a hídnál várta a gazdákat és állatfalkáikat. Sokáig volt ez így, és a Debrecentől odavezető út időközben 80-90 méter széles állatcsapássá változott az országút mellett. A gazdák maguk hajtották állataikat, a módosabbak szolgákat fogadtak fel. A csikókat szokás volt csoportosan szalmásszekér után kötni, ezeket követte a többi ló. A legeltetést szabályzó 1887. évi rendelkezés után a pásztorok a járáson fogadták az állatokat, és csak a kihajtó cédula ellenőrzése után vehették át azokat. Kint a járáson az átvételt a szoktatás ideje követte. Hogy jól összeszokjék, akár hetekig kellett a nyájat (összefele) forgatni, mert a sikertelen szoktatás később megbosszulta volna magát. Még így is előfordult, hogy valamelyik eltévesztette a saját falkáját, és a többiekkel sem tudott megbarátkozni. Az ilyen állat egész nap höriszelt, járt-kelt ideges félelemben. A rúgott borjak összeszoktatása volt a legnehezebb, hiszen a szopotatás abbahagyása önmagában nagy megrázkódtatás volt számukra. Ha az egyik megijedt, dübbent, akkor a többire azonnal átragadt a félelem és követte a menekülésben. Megnyugtatni a csapatban menekülő nagyállatot külön művészet volt. A számadó a rendelkezésére bocsátott járást jól ismerte. A legelő fű beosztása nagy tudomány volt, mert az időjárás szinte soha nem tette lehetővé a korlátlan legeltetést. Tudta hol, melyik területet kell egy időre tilalmasnak meghagyni, hogy ott kaszáló, vagy későbbi legelő maradjon tartaléknak. A Hortobágyi Intéző Bizottság a pásztorok tapasztalataira alapuló legeltetési módszereket határozott meg, bár nélküle is ugyanezt tették volna a szakma ismerői. így például a meddő marhát, juhot sötét hajnalkor, a tenyészmarhát napkeltekor kellett indítani. A pásztorok megfogalmazása szerint: úgy, hogy harmatszárattyára a jószág megegye a reggelinek valót.