Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

előtt kötelezően megtörtént, vagyis, amikor elég hideg volt még, és a legyek a friss sebet nem fertőzhették el. A billogvas örököltén megbecsült szerszám volt, akár ma a személyi igazolvány, olyannyira vigyáztak rá. De ez a jel egy családi tulajdont, és nem személyt azonosított generációkon keresztül. Ügyes kezű kovácsok készítették, akik a szokás szerint a műhely deszkapalánkjába végezték az első próbasütést, mintegy hitelesítve az új billogot. Bár a billogozás az állatnak határozottan fájdalmas, arra azonban vigyáztak, hogy lehetőleg csak a szőrtüszőkig hatoljon az örökre nyomot hagyó égetés, tehát a vasat a kemence szalmapernyéjében éppen csak „megpirították". Os-török eredetű, — tehát magyar - alapszavunk a billog, vagy bilyog minden további nélkül megengedi azt a feltételezést, hogy honfoglaló őse* ink idején és minden nagyállattartó népnél általános szokás volt a bilyogozás. Azt is tudjuk, hogy a nagyállattartó kultúrájú népek körében a nagycsaládot azonosító tömörített rovásírású tamga ugyanúgy elterjedt volt, ahogy ma a hiteles aláírás. Ez a tamga minden értékes személyes tárgyra rákerült, fegyverekre, munkaeszközökre, művészeti alkotásokra. Késői utóéletét a céh jelekben láthatjuk viszont. A tamga és a billog tehát biztosan egy tőről fakad, nagyon sokáig azonos is lehetetett, hiszen az állatok tulajdoni megkülönböztetésének éppen nagycsaládonként volt értelme. A bilyog használatát a törvények a lopások elharapózása idején mindig szorgalmazták. A XVIII. század idején (1794-től) a Helytartó Tanács kezdeményezésére bevezették a megyét, várost, illetve települést azonosító jelölést. Erről országos nyilvántartást vezettek. Debrecen ettől kezdve használja a DV bilyogot, és ennek mintájára a kisebb közigazgatási egységek, az utcák is csináltattak saját billogvasat. Pl.: a Cegléd utca CU jelet használt. Ugyanakkor még mindig használatos a családok egyéni jelzése, sokszor titokzatos geometriai minták, vagy természeti jelek. Ezek jelentése ma már többnyire megfejthetetlen, Ecsedi százával gyűjtötte össze ezeket. A juhászok használták még a szoktató jeleket. Ezek a bárányazonosítók melyek különböző figurákat (patkó, sarló, lakat, stb.) ábrázoltak, két példányban, fából készültek. Az egyiket a kisbárány, a másikat az anyja nyakába akasztották. így lehetett azonosítani a szoptatáskor az összetartozást. Ez a jelölés a merinóval együtt jelent meg a Hortobágyon, és alkalmazására akkor volt szükség, ha az anya nem akarta elfogadni a fiát.