Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

A mátai szürke magyar marha Festőink, népmese illusztrátoraink tehetnek róla többek közt, hogy a Pusztáról még annak is a daruszőrű, villásszarvú, sokszor kissé kormos színű, okos tekintetű, méltóságot sugárzó, jótartású szürke marha jut eszébe, aki közelről soha nem látta. A szakirodalom magyarnak tartja, csak annyiban különböznek az álláspontok, hogy eredeti formájában hozott állatunk, vagy a helyi nemesítés eredménye-e. Hankó Béla szerint a „Bos taurus hortobagyensis" velünk együtt foglalt új hazát. Mások - és a nehezen értelmezhető csontleletek - szerint, még a XIII. századig két alváltozata létezett, az egyik a kistestű primigenius, a másik a brachyceros fajta. Azt viszont senki nem állíthatja biztonsággal, hogy a nagyállattartó kultúrának mikor és melyik hulláma, melyik fajtát hozta magával éppen. Azt viszont véssük az eszünkbe, hogy erre az utolsó 6000 évben többször volt lehetőség! Egyet azonban biztosra vehetünk, mégpedig azt, hogy a háziállatok nem maradnak változatlanok ezer évig, sőt: a helyi adottságok — és a jó tenyésztői szem - akár egy évszázad alatt csodákat képes tenni. Mondjuk ki bátran, teljesen mindegy, hogy milyen volt az ezer, ezerötszáz évvel ezelőtti, vagy akár a szkíta kori nagyállattartó kultúra szarvasmarhája, abban az egyben biztosak lehettünk, hogy a tartásmód és környezet azonos jellege miatt, (valamint a tartás célja miatt: nem kevésbé) - nagy eltérés nem lehetett a mai vérbeli magyar szürkétől. Az azonos tulajdonságú változatok egymás mellett létezéséről tanúskodik, hogy még a XX. század elején is tudtak egy kékes-szürke „kun-fajtáról", illetve az erdélyi világosabb színű „szőke marháról". Az is köztudott, hogy a helyi avar lakosság fejlett állattartása nem maradt abba azért, mert megszaporodtak a rokonok, vagy a besenyők, jászok, kunok több hulláma sem hagyta a Kárpátok túloldalán az állatait. Ráadásul egészen Mátyás király idejéig tenyészett errefelé egy nagytestű őstulok féle is. Ne becsüljük le a korabeliek szakértelmét, biztosan megpróbálkoztak a keresztezésekkel. Sokkal pontosabb információt a magyar tarka kialakulásáról sem mondhatunk, pedig az első írásos említések csak az 1500-as évekből maradtak ránk. Ekkortájt feltűnik egy-egy fekete, tarka, illetve veres színű példány, majd az 1600-as évek végén megjelenik a riska-riskó, mint idegenből származó vöröses, vörhenyes szarvasmarha. 1795-ös feljegyzés „golopi riskának" írja, mert