Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)
Debrecen és Hortobágy
lovas fogatairól: „egy ménest járatnak a kocsijuk előtt". És ez nem is volt túlzó, hiszen egy 5-ös, három 4-es, és két 2-es fogat lovainak száma bőven kitesz egy természetes (egy csődörös) ménesnyit. A hortobágyi juhtartás ténye olyan természetes, hogy arról csak akkor írtak, ha adó, vagy más okokból érdemes volt. Egy nagyállattartó kultúrában a juhtartás olyan megszokott kísérő jelenség, mint modern korunk tömegtermelésű „brojler" csirkéje. A juhok létszámát kizárólag a nagyállatok legeltetési prioritása szabályozhatta, legalább is ez derül ki abból a 160 évet lefedő adatsorból, amit már elemeztünk. A XVI-XVII. századi dézsmajegyzékek szerint egy-egy gazdára jut akár több száz juh, mindegy, hogy debreceni, vagy más környékbeli illetőségű. Persze, a gazdagabb debreceniek közt találunk példát többre is, pl.: a Szeles család tulajdonában 1675 táján másfélezer juh legelt, egy Rékás nevű gazdának 1682-ben 150 fejős juhát prédálták fel a kurucok, stb. A juh szaporaságánál fogva könnyebben átvészelte a háborús pusztításokat. A város 1663-ban a váradi pasának 300 darabot küldött adóba, az egri pasának 1682-ben 3000 oka gyapjút, a krími tatárok vezérét pedig 100 darab juhval próbálta megszelídíteni - mint tudjuk, nem sok sikerrel. A juhokra tehát mindig szükség volt, nem véletlen, hogy a városi tanács 1786-ban 12 juhjárást különített el hagyományosan a Hortobágy folyó város felöli oldalán {Juhoshát). A juhtartás becsületét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a Hortobágyi Intéző Bizottság mellett létre hozták a Debreceni Gazdák Juhtartó Egyesületét is, mely később gazdasági társasággá alakult. Feladata a tenyésztés körülményeinek jobbítása, és a tej, tejtermék, gyapjú értékesítésének megszervezése volt. Ezért első dolguk volt megépíteni a juhúsztatót a folyón és a Nyíróhodályt. 1920-ban a Bivalyhalomnál 110 holdas juhgazdaságot alapítottak, gyapjúmosóval, és sajtgyárral. A sikeres gazdaságot az 1929-30-31-es világgazdasági válság juttatta csődbe. A város állattartását illetően utoljára hagytuk a sertéseket, hiszen darabszámuk, jelentőségük ezt indokolta. Csak összehasonlításul: a juhok évszázadosán stabil 25-30 ezres állományával szemben a sertések száma csak a XIX. századra éri el a 7-10 ezret, és addig is mindvégig jelentősen ingadozik. A sertések eleinte a város környékén legeltek, a legelőket és az utcákat folyamatos turkálásukkal nem kímélve, míg aztán 1694 tavaszán a városi tanács el nem rendelte, hogy a Hortobágy mellé kell őket kihajtani. Ez az első írásos adat a pusztai sertéslegeltetésről, bár nyilván jóval nagyobb a hagyománya a pusztai mocsaras rétek sertéssel történő hasznosításának. Kezdetben az ősi