Juhász Imre: A Bocskai István Múzeum négy évtizede 1958-1998 (Hajdúszoboszló, 1999)

Tartalom

sebbségi lét minden embert próbára tevő sorsvállalás, s különösen az egy művész számára. Cseh Gusztáv édesapja meghatározó alakja volt az erdélyi grafikának és könyvművészetnek. A fiú folytatta ezt a hagyományt, s mind nehezebb körülmények között vált nemzetközi tekintéllyé A művész érzékenyen reagál a személyiség autonómiájának és szuverenitásának legkisebb megsértésére is, szerencsés esetben művekkei válaszolva az emberi szabadság ellen irányuló külső kényszerre. Fájdalmasan fontos és időszerű Cseh Gusztávnak két könyve. A „Hatvan főember" címet viselőben Erdély nagyjainak állít emléket, azoknak a szellem- és jellemóriásoknak, akiknek példája kell, hogy az erdélyi magyarság öntudatát, szabadságszeretetét erősítse az egyre borúsabb évek során. Az oly annyira jellemző erdéiyi „csöndes nyakassággal" metszette Szent Lászíó, Hunyadi János, Dózsa György, Bocskai István, Bolyai Farkas, Ady Endre, Kós Károly, Tamasi Aron, Bartók Béla és mások aiakját. A feleségének ajánlott „Jeles házak" c. műve a számára oly kedves, és ma annyira veszélyeztetett erdélyi műemlékeket mutatja be lapjain. Aranyosmedgyes, Beszterce, Déva, Fogaras, Törockó, Gyulafehérvár, Vajdahunyad, Segesvár gyönvörű múltját, a mára omladozo, erőszakos pusztításnak kitett több nemzetiségű szülőföld képét örökítette meg, az emlékezet ébrentartására, a mának szóló mementóul. Két olyan művész tárlatának adnak helyet e falak, akik a nemzeti érzésvilágra támaszkodva, a magyar nép erköícsi tisztaságának birtoklásával és megvallásával politizáltak, a szónak igazi nemes értelmében.... A magyar társadalomfejlődését már a múlt század kezdete óta végigkíséri az a jelenség, hogy a polgárosodott, felvilágosult politizáló réteg hiányában a művészek léptek a közélet színpadára. Olyan szerepet voltak kénytelenek betölteni - és ez napjainkig tart -, amire igazából nem vágytak, s talán művészi érzékenységüknél fogva nem is voltak mindig alkalmasak rá. A nemzet iránt érzett felelősséget azonban nem utasíthatták el. A hatalommal konfrontálódó, magyar „rebellis" művésziélek így vált minden korban a nemzeti törekvések megszólaltatójává, még ha egyidőre a múzsa háttérbe is szorult. A társadalom nem mindig honorálta e törekvéseket, sőt voltak olyanok, akik megkülönböztetésben részesültek. Ilyen negatív példáink még a közelmúltból is vannak. Jogállamiságunk megteremtése garancia arra, hogy hasonlók ne ismétlődjenek meg. Azt kívánjuk, hogy a művészek szabadon éljenek, szabadon gondolkozzanak, szabadon cselekedjenek. Vallom, hogy az igazi művészetet csak a legteljesebb szabadság hozhatja létre, sohasem parancs, vagy rendelet. 73