Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

teni valamilyen új törvény hozásával. Itt Debrecenben is milyen szívesen lesz a keresztyén lány a zsidó legény szeretője. Hogy Hitler ezt szüntette meg Németországban: azért csak becsülni lehet a magyarnak is. Legokosabban tenné ez a bolond zsidólány, ha fölvenné a keresztyénséget; nekik is jobb volna, nekünk is. Míg körülmetélteti magát és sakterrel vágatja libáját: addig nem veszi emberszámba Európa; vagy ő nem tartja embernek a gojt. - Az ilyenekből érzem, mennyire a gyermekkorát éli még az emberiség! Hány ezer, hány millió évnek kell letűnnie, míg hasonlítani kezdünk egymáshoz és eljön az egy akol, egy pásztor tiszta kora. * Régi szívbajom mintha kiújult volna. Sétálok a Nagyerdőn, vagy ülök a Színházban: hirtelen nagyot dobban a szívem (mintha a katonazenekar nagydobjába ütöttek volna), s megáll - azután pergőtűzszerű gyorsasággal elkezd kalapálni. Félelem fog el. Nehezen lélegzem. Nem tudok mit csinálni. Mintha a halál állana hátam mögött. Lefekszem, várom a fejleményt. Néha megszűnik ez a roham egykét óra alatt. De néha, most legutoljára, egész éjjelt tart, 14 órán át. Aludni egy percig sem tudok. Feküdni sem. Fölkelek, villanyt gyújtok, sétálok fel s alá a szobámban, nagyokat lihegve, mert levegőszomjúság gyötör. Az orvosom biztat, hogy ne féljek tőle, nem veszélyes. Megelőzni nem tudjuk, mert igazán nem tudni: mi az oka. Meglepetésszerűen szokott fellépni. Valami port írt fel: hordjam magammal a receptjét, s ha jön a baj: vegyem meg a patikámban és kapjam be; egy óra alatt felszívódik, és attól fogva hat. - 1902 óta szívbillentyű-elégtelenségem van. De a doktor azt mondja: nem ez okozza ezt a bajt, hanem az idegességnek valamelyik titkos fajtája. - Akárhogy van, de kellemetlen. Öregszünk. Elkopunk, elromlunk, mint szegény édesanyám mondta. Ötven éven túl nem gyönyörűség, hanem gyötrelem az élet. Én is érzem. Kodolányi János nagy regénye: A vas fiai meglepett. Ilyen földízű és szinte bőgő - magyar-ősi nyelven még nem írtak nálunk regényt. Szinte el kell hinnem, hogy a magyarság magva csakugyan a Dunántúl, Somogy és Baranya megyében, Veszprémben lappang. Szomorú, hogy éppen ez a részünk kezd pusztulni. Kodolányi emberlátása jó, leírásai elevenek, nyelvkészsége nagyobb - de lélektana szegényebb a Móricz Zsigmondénál. Nem tud fejleszteni. Mozaikszerűen egymás mellé rakja a lelki jeleket, nem organikusan növeszti ki őket egymásból. Ellenben pompás megérzés tőle, hogy a legalsó, népi rétegből indítja el a tatárjárás korának magyar történetét; aki fát növeszt, annak a gyökerén kell kezdeni. Csodálatosan felvirágzott nálunk a háború óta a történeti regény. Pedig igaza van Szabó Dezsőnek: a saját korunkat se tudjuk híven megrajzolni, hát a 700 évvel régibb időket!