Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

got: akkor úgy fog az eszük, mint a borotva. A ref. főgimnázium magyar tanára, Zsigmond Feri, aki szintén játszat a fiúkkal színdarabokat, nem akarta elhinni, hogy én magam tanítom be a darabot, minden színészi segítség nélkül. „Mi erre képtelenek vagyunk!" - mondotta leverten. Hát bizony, reálban sem igen csinálta előttem senki, de utánam sem nagyon fogja. Erre ti. születni kell. Én pedig - színész akartam lenni egész életemben. Még most is mozog bennem az elölt akarat és félhalott ambíció. így éli ki magát. * December l-jén Móricz Zsigmonddal együtt szerepeltem a Debreceni Kollégiumi Diákszövetség ünnepélyén, a Vígszínház színpadán. Móricz a Bornemissza Péter EZe/círa-fordítását ismertette; a Nemzeti Színház az ő átdolgozásával hozza majd színre. Én pedig egyik szavalókórusomat adtam elő: Parasztok a világháborúban. Hatása ijesztő. Olyan rémület fagyott a színház nézőterére, mintha jeget borítottak volna tapétának a falakra. Olvasásom közben feláll a törvényszék elnöke és kimegy. A jelenlevő ügyész megijed, s rögtön utasítja a rendőrséget, hogy kérje el tőlem a vers kéziratát. A szolgálatos rendőrkapitány éppen egyik volt tanítványom, úgy látszik, röstellt föllépni hivatalosan, nem küldött hozzám detektívet. Hanem Csobán barátom, az ünnepély rendezője fordult hozzám: „Az ügyészség érdeklődik a versed iránt." Odaadtam neki, hogy továbbadja. Móricz Zsiga is meglepetve gratulált: újszerű, görögös végzetdráma - mondta.

104 Érdekes. Nem is hittem, hogy ilyen nagy kavarodást keltsen. Ady Lajos, szintén hallotta, kajánul célzott eljövendő börtönbeli büntetésemre: lázítás, nemzetgyalázás stb. vád alapján. Azt hiszem, sokan tapsolnának, ha beleütném bokámat a társadalom és közrend „hatályosabb védelméről" szóló rendkívüli rendeletekbe. - Milyen rabszolga lelkű nép ez a magyar! Ha más mondaná: torkára forrasztanám. De, sajnos, magam látom. 104 Móricz Magoss Olgának írt levelében részletesen beszámolt az estről és Oláh kórusáról: „És volt két szám, ami kiütközött ebből a szokványos tömegből, Oláh Gábor meg én. Gábriel kitett magáért. Még nem is hallottam tőle ilyen kitűnő verset. Abban a környezetben elmondani stílustalan volt, mert nem azt várták, nem arra volt beidegezve a közönség, azonban nem baj, mert a vers a görög kórusok méltóságát és tömörségét adta. Voltaképpen nem volt modern elgondolás, de a debreceni klasszicitást ez jelentette. Megható, sőt megrendítő volt, hogy D.-ben, kint a város szélén így érett és ideért az igazság bátor szólama. Nem tudom, lesz-e belőle rendőri ügy, de ha lesz, megéri. A költő mindig pontosan tudja, hogy mikor mit nem illik csinálni. Azért költő. Csak az a baj, ha semmi rezonanciája nincs. S itt attól félek, hogy csak annyi visszhangja lesz, hogy megzavarta a polgári nyugalmat. De ez is több, mintha beleilleszkedett volna abba a nyájas vasárnap délutáni hangulatba. (...) Azért ne gondolja, hogy az én előadásom köztetszést aratott. (...) Azt fejtegettem, hogy az igazi hazafiságot a prágai diákoknál találtam meg, nem a debrecenieknél." (Móricz Zsigmond Magoss Olgához, 1930. dec. 2. - Radies Károly szerk. Móricz Zsigmoná és Magoss Olga levelezése. Bp., 1995.)