Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

beteges csontot, hadd legyen belőle valami. Excelsior!

157 Fölfelé - azaz: észak felé! A mi korunk leghatalmasabb szellemeit kétségtelenül Észak adja: Ibsen, Tolsztoj, Björnson, Gorkij - jégben fogant öregistenek. Kissé komorak, sivárak, de fene kemény legények! Ha ezeket összeházasítjuk Európa madame filigrán kisasszonynépeivel: kedves utódokra lehet kilátás. Hajrá, elernyedt Európa, hajrá, Észak felé! Huj, Franciaország, haj, Olaszország! Rajta, Németország! Spanyolország! Utána Hellász! Még tán te is: pici Magyarország... Micsoda kivándorlás! Milliók és milliók a Ferencz József-föld havas sivatagán! Ne Amerikába teregeljetek, rendült hitű magyarok! hanem fel Norvégiába, fel Grönlandba, fel az északi Jeges-tengerre! Hozzá kell szokatni vérmérsékletünket élihez a zord világhoz, mert az Északisark titkát nem fejthetjük meg Egyenlítő alatti szívdobogással! Nem szeretem a papokat! A papokat nem szeretem! Nem és nem. Az igazság palástjába öltözött hazudozói ők a világnak. Az élet akkor ér valamit, ha hiszünk hivatásunkban. Hány pap van olyan Magyarországon, aki hisz mennyországban, Atyaistenben, Fiúistenben, Szentlélekben, sőt angyalokban?! (...) Eh, ki a hazugság kutyáival a templomból. Vagy ezt a földi életet tanítjátok, vagy fizetett heréi vagytok a társadalomnak. A papság nem hivatal, hanem hivatás. Valamikor volt szükség reá, ma már a haladás útjában álló nagy fekete romhalmaz, amit előbbutóbb el kell takarítani. (...) » Nietzschét olvasom. Azzal a szilaj szándékkal feküdtem neki, hogy megdöntőm ezt az Emberóriást. Persze, mind ez ideig csak az életét ismertem valahogy, a munkáit sehogy. Határozott ellenszenvvel nyitottam be hozzá... és szégyen nem szégyen: majd mindenik lapján találtam magamból valót bemre. Hiszen ez a Nietzsche az én Sámsonom! Hiszen ez a páratlan arisztokrata én vagyok! Úgy zúdult be gondolatainak gyönyörűen csillámló áradata lelkembe, mint egy tűzfelhőszakadás. Szeretlek, te akaratember! bár a te akaratod inkább negatívum volt - szeretem magános istenvoltodat, szeretem egyenes lelkedet, metsző és fényes szavaidat; krisztusi sorsodat! 1904 nyarán, magamrahagyatottságomban kiáltottam ki életelvemet: hogy az En: minden! Az egyéniség a világot mozgató egyetlen erő! Közben ingadozott, meg-megingott ez az egyéniségbe vetett hősi hitem, de most Nietzsche visszaad magamnak. Igen: az élet rajtunk áll jórészt; csak magunkban bízhatunk - az Isten meghalt! Túl az erkölcsiség határánjabsax kegyetlenül korbácsol mindent; Zarathustrája más lesz! Ez olyannak tetszik, mint a Jézus pályája modern formában. Most Zarathustrával szállok le a hegyről, s nézem a lábaimnál heverő Följebb, magasabbra.