Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

én igen kicsiny lettem magamhoz. (Derekamig ér.) Hanem ez a hattyú-magatartá­sú kislány! Ez már igen. És micsoda buta voltam vele szemben! Szerelmet vall, s csak azt nem mondja: na, mikor? - és én, II. Arany János, zavarodottan hagyom ott Klárcsimat, 132 azaz azt sem tudom, kinek hívják. Az utcasarkon, egy csomó cseléd­lány látta kézfogásunkat, s az egyik bitang elkiáltotta fülem hallatára: „Jaj, de sze­retnék estére ott lenni!" Azt hitte a bolond, hogy - én - ah-ah-óhh! - Este Oláh Gábor úr két óra hosszat ténfergett a találkozás terepén, de bizony a délceg kis­lány nem jelent meg! Ellenben elcsípett bőbeszédű Komlóssy Arthur úr, s egy óra hosszat azon töprengett, hogy vajon kikhez mehettek hát férjhez a Méliusz Péter leányai?! Én kívül fáztam a hűvös szél mián, belől égtem a kielégítetlen szerelem mián. Hazamentem, s lefeküdtem. Verje meg az isten a sok csapodár demi­mondeját! 133 Hiába, tuskófejű magyar vagyok, s nem könnyed francia. Nekem a szerelem: óriás, akivel élethalálra meg kell birkóznom; a franciának: zseb tükör, amelyben tetszelegve nézegeti - magát. (Szept. 8.) * Az Akadémiai Értesítő szept-i számában megjelent Sámson-om bírálata. Nyel­vét, Miriamot és Delilát dicsérik, ellenben Sámson magatartását nem értik. Azt mondják a bírálók, hogy Sámsont nem lehet egy bölcseimi költemény hősévé ten­ni. Tudja az ördög, mit lehet, mit nem lehet. Én így írtam meg, már rajta nem változtatok! Sajnálják azon kívül, hogy rímeket nem használtam. Sok képemet, hasonlatomat „a brit óriás"-éval mondják rokonnak. Ebben van is valami. 134 (...) * Szeptember 15. - Géresi Kálmánnal, a nagy sörkirállyal, képviseltem a debrece­ni Csokonai Kört Nagyszalontán. Koszorút helyeztünk a magyar Homérosz csonkatoronybeli szobrára. Debrecen különben kitett magáért, mert három koszo­rúval áldozott a hajdani nagy deákjának emlékére. Én szerettem volna a magam nevében is tenni egy kis koszorút az Atyamester lábaihoz, s amint már szokás beszédet is mondtam volna, ekképpen: „Mikor Arany János költeményeit olvasom, úgy tetszik nekem a magyar nyelv, mintha ragyogó phároszi márványhegy volna; mellette Arany János, mint istenad­132 Utalás Arany Bolond Istókjára. 133 Kétes erkölcsű nő. 134 A történelmi Sámsonnal szemben „az író egy embert állít, aki erejében hivalkodva, magát teszi a maga Istenévé", de a szerző nem tudja indokolni hőse istentagadását. A kisebb-nagyobb anakronizmusokat a bírálók szerint talán nem is érdemes felvetni, de azt igen, hogy ,,[l]ehet-e, szabad-e egy bölcsészeti mű hőséül szerepeltetni Sámsont, és olyan szerepekben és iránnyal, amelynek a történeti Sámson éppen az ellenkezője." Nyelvét, képeit, velős kifejezéseit azonban dicsérik és a komoly tehetségű emberek közé sorolják Oláht. (Hegedűs István-Baksay Sándor: Jelentés a Nddasdy-féle pályázatról Akadémiai Érte­sítő, 1907. szeptember.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom