Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
Az önismeret kertjében - utószó
Debrecen és a „megölt élet" Oláh nárcisztikus, egyre inkább magába záródó világa jórészt annak ellenhatásaként született meg, hogy Debrecenben maradt. „Rettenetes az élet ilyen emberek között, amilyenek közt én élek" - jegyzi fel már 1909-ben. 91 A századfordulós Debrecen nem kínált kapaszkodókat és lehetőségeket még azok számára sem, akik művészettel szerettek volna foglalkozni. Azoknak pedig végképp nem, akik finomabb, művészi életet szerettek volna élni. Márpedig Oláh legfőbb vágya az volt, hogy a magyar irodalom egyik, ha nem a legnagyobb művészeként művészi módon éljen és műalkotássá formálja életét. De sem a Kollégium, sem a város nem segítették célja elérésében, úgy érezte, gátolják, hisz ahelyett, hogy felszabadítanák a mindennapiság terhei alól, rendszeres napi robotra kényszerítik. Még rendes jövedelemhez sem segítették hozzá, így aztán gyakran, legbensőbb meggyőződése ellenére pénzért volt kénytelen írni. Oláh gyakran érezte, hogy a mindennapi betevőért való hajsza megöli énje jobbik felét. A Párizst megjárt, a modern irodalom vonzásában élő, az esztétikai tapasztalatot minden más fölé helyező költő számára az „eseménytelen élet, unalom, visszhangtalanság, a debreceni egykedvűség" 92 nemcsak taszító volt, hanem félelmetes is. Attól félt, Debrecen megrabolja őt, vámpírként kiszívja vérét, élősködik rajta, amíg haszna van belőle, s aztán sorsára hagyja: „Debrecen megölt engemet, mint ahogy megölné az Úristen fiát is, ha Betlehemének választaná. Az volt a baj, hogy dacból benne maradtam. Na bosszút is állt rajtam, rettenetesen." 93 A kiválasztott, a nem földi világ hírnöke áll itt szembe a szállást nem adó, az igazi értékek felismerésére képtelen emberekkel. Itt ugyanis ,,[a]z élet = evés. Legalább Debrecen ezt tanítja. Itt, barátom, egyebet sem tesznek, mint esznek". 94 Debrecen ekkor történetének egyik szellemi-mentális mélypontját élte. Az ide vezető folyamat még a XIX. század első felében kezdődött, de a legmélyebbre talán ekkor süllyedt a város. A XIX. század második fele, s a századforduló irodalmi-kulturális értékteremtés nélkül zajlott le. Nem született olyan mű, amely az egész magyar irodalom szempontjából méltó lenne az emlékezetre. Éltek itt ugyan emberek, sok érdekes és tehetséges figura bukkant fel a város művelődési életében, de eltűntek nyomtalanul. Vagy elmenekültek, mint Ady, vagy nem jöttek vissza semmi hívó szóra sem, mint Tóth Árpád, vagy alkalmazkodtak, mint a város akkori, meghatározó irodalmi értelmiségi rétegébe tartozók, akik bár tehetségesek voltak, de ennek irányát a hivatalos intézmények szabták meg, mint Zoltai Lajos vagy a naplóban is sokat emlegetett Csobán Endre. A cívis polgár, aki támogatója és fenntartója lehetett volna a kultúrának, már inkább csak a történeti emlé91 Napló, II. k. 155. 92 Bata Imre: Az irodalom számvetése Debrecennel. Alföld, 1961. 3. 39. 93 Napló, II. k. 175. 94 Oláh Gábor Juhász Gyulához, 1906. jan. 21. - Napló, I. k. 61. jegyzet.
