Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
Az önismeret kertjében - utószó
A régi és az új kettőssége nyomja rá bélyegét Oláh egyéniségfelfogására is. A személyiség lényegét az egyediségben és a hasonlíthatatlanságban látta: „féltem egyéniségem érintetlenségét, eredetiségét a másokkal és másokhoz való súrlódástól; félek, hogy lekopik az a máz, mely az egyéneket megkülönbözteti a tömegben". 43 Világképe sarkkövének az egyéniség szabadságát tartotta. Sőt néha már-már arra hajlana az olvasó, hogy Stirner szélsőséges felfogásához hasonlítsa Oláhét, hisz sokkal inkább a szeszély, mintsem a következetesség jellemzi hőseit és őt magát is. Vallomása szerint Stirnernek köszönheti, hogy megtanulta: „minden: Én vagyok". 44 Naplója egyik helyén tételesen kifejti azt is, hogy a társadalom szabadsága és szellemi állapota a személyiség szabadságától függ. 45 Ezt olvasván már-már hajlanánk, hogy Wilde egyik hasonló gondolatát idézzük, mely szerint „ahol az én kultúráját nem tekintik többé ideálnak, a szellemi színvonal is rögtön süllyed és sokszor egészen elenyészik" 46 A párhuzam azonban nem állja meg a helyét, hisz pár bekezdéssel később már arról ír Oláh, hogy akár hatalmi-adminisztratív eszközök igénybevételével is kényszeríteni kellene az embereket, hogy a nagy egyéniségek által felismert és meghirdetett elvek szerint éljék életüket. Vagyis az egyéniség Oláh számára a „nagy embert", mégpedig leginkább Nietzsche Übermenschét jelentette. De nem azt a nietzschei gondolatot emelte ki, hogy csak az az ember lehet egyéniséggé, aki képes önmaga törvényeit megalkotni, hanem elsősorban a nietzschei Übermensch világgal való szembenállása, fenséges magánya ragadta meg. így az Übermensch-szimbólumnak az a jelentésmozzanata veszett el, hogy az ember etikai-egzisztenciális kötelessége önmaga választása. Sőt a vitalisztikusan megalapozott emberkép pozitivista elvekkel ötvöződött, hisz az ideális társadalmi egyedek megteremtésének egyik lehetséges módjaként a „biológiai nemesítés"-t is elképzelhetőnek tartotta. Nem pusztán az határozta meg Oláh individuum felfogását, hogy a számára oly sokat jelentő Spencer 47 individualizmus-elgondolása is erősen normatív, hanem a korabeli ideológia csábításának is engedett, amikor az egyéniséget kész volt feltétel nélkül alárendelni a család és a haza érdekének. Mindez együttesen arról tanúskodik, hogy Oláh gondolkodásában meglehetősen bizonytalan a szubjektív világ státusza és az egyéniség helye, szerepe. Ami összefügg azzal is, hogy Oláh egyéniségértelmezése feudális-hierarchikus jellegű, s nem individualitás elvű. Oláh regényhősei, a nagy egyéniségek például szándékuk szerint felszabadítják a többi embert, valójában azonban alattvalóvá teszik őket, amennyiben csak hódolatot várnak tőlük, ráadásul e kivételes egyéniségek is kiválasztottak, s nem saját maguk határozzák meg életük törvényeit. Ugyanígy a naplóban megjelenő Oláh Gábor is sokkal inkább kultusz-alak, mintsem hús-vér ember, még ha ez utóbbi ki is követelte a maga helyét. A modern « Napló, I. k. 90. 44 Oláh Gábor Madai Gyulához, 1904. aug. 11. - Napló, I. k. 61. jegyzet. 45 Vallomások a szerelemről, a barátságról, a családról, a hazáról, az emberiségről, a művészetről, a társadalomról, az életről, a halálról és a halhatatlanságról. Napló, IV. k. 427-428. 46 Oscar Wilde: A kritikus mint művész. In: Wilde: i. m. 160. 47 Napló I. k. 60. és e kötet 145. jegyzete.
