Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

Gyulai és eszméinek térvesztését, melyet fájdalmas értékvesztésként élt meg, de mindezt inkább a nagy kritikus öregedésével magyarázta, mintsem a népnemzeti eszmék fokozatos kiürülésével. Beöthy iránt pedig mindvégig feltétlen tiszteletet érzett, „a XIX. század végének második Kazinczy"-jának tartotta.

13 Elismerően nyilatkozott szónoki képességéről, amelynek segítségével hallatlan hatást tudott elérni, s a nemzet nevelőjévé tudott válni.

14 Beöthy viszont Oláhban látta az eljövendő magyar költészet legnagyobb ígéretét, aki egyetemista korában kurucosnemzeti irányú költeményekkel igyekezett tanítómestere tetszését elnyerni. Rákosi Jenőre pedig hosszú ideig úgy tekintett, mint legfőbb mentorára, s a legbensőbb gondolatait, vívódásait is megosztotta vele. Bokrétás társain kívül talán senkivel nem volt annyira közeli viszonyban, mint vele. S talán élete végéig nem tudta eldönteni, hogy Rákosi valóban szuverén művészként tisztelte-e, vagy csak a modern irodalom ellen folytatott harca egyik katonájának tekintette őt. Ugyanakkor amennyire látható - a Kisfaludy Társaságot mindvégig idejemúltnak érezte, amely pedig a társaság vezetői szerint Gyulai eszméinek legfőbb őrhelye, s amelynek irányát hosszú ideig Beöthy Zsolt határozta meg. A debreceni református kollégiumban és a pesti egyetemen is, ahol Oláh világképe formálódott, még e régi, lassan múló világ eszméi uralkodtak. Oláh is a nemzeti költő szerepét álmodta meg magának, s hitte: „...a nemzeti iránynak nemcsak a politikában, hanem a művészetekben is határozó diadalra kell jutnia.. ."

15 Viselkedését is ehhez igazította: ,,[t]udod micsoda kor következik most? Egy újabb nemzeti felújulás kora, olyanforma, mint az ötvenes, hatvanas években, mikor hihetetlen keleté volt a magyar ruhának, a magyar nótának, magyar mulatásnak. - Lásd, ez a három kell ahhoz, hogy nemzeti érzés hassa át elernyedt életünket; szinte furcsa, de így van. Külsőségek, s mégis ezeken alapszik a belső tartalom. Azért fúvóm én torokszakadásig csak a magyar nótát, azért mulatok, ha már mulatok, magyar módra, bor mellett, s azért rántok rögtön magyar ruhát, mihelyst a magam koldusa leszek!"

16 Irodalomról és önmaga sorsáról való felfogása tehát a népnemzeti iskola századfordulós alakváltozata szerint formálódott. Jellemző e vonatkozásban, hogy Oláht érintetlenül hagyta az az irodalomban a múlt század második felében jelentkező ismeretkritikai kétely, hogy vajon a költészetet, pontosabban az általa megjelenő szubjektív értéktartalmakat megilleti-e a valódiság rangja, vagyis a közös valóság részeként lehet-e elismerni azokat.

17 Oláh nemzeti költőként rendületlenül hitt igazsága feltétlen közösségi érvényességében, és abban, hogy épp költészete nemzeti jellege emeli őt a magánbajokkal küszködő, idegen ajkú nyugatosok fölé: „Olvasgatom ezeket az új költőket; keresem bennük a nagyot, a minden időre szólót - s nem találom. Ez a költészet nem egészséges és nem magyar! (...) A tiszta 1

3 Napló, I. k. 134. 14 Oláh Gábor: Beöthy Zsolt. Budapesti Hírlap, 1907. március 31. és Oláh 1910. 15 Oláh Gábor Gyökössy Endréhez, 1905. ápr. 3. - Napló, I. k. 28. jegyzet. 16 Oláh Gábor Madai Gyulához, 1901. jún. 3. - Napló, I. k. 28. jegyzet. 17 S. Varga Pál: A gondviseléshittől a vitaiizmusig. Debrecen, 1994. 63-64.