Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

szakállú, fürge szemű embert. Jó darabig motozunk, szuszogunk, míg Schöpflin azt nem mondja: „Ni, hiszen az urak konkurensek volnának!" Bemutatkozom; ő is: - Erdélyi Zoltán. Huccu fene egye meg! Ez nyerte el az én Sámsonom elől a Nádasdy aranyait. Tehát igen udvariasan dédelgettük egymást szavakkal. Elkértem tőle a „Vesztett boldogság" kéziratát.

100 Igen boldog volt. Én is az lettem volna, ha Sámson érkezik be elsőnek. Azt mondta Erdélyi, hogy a Kisfaludy Társaság lakomáján így sóhajtott fel Baksay, mikor megtudta, hogy Sámsont én írtam: „Ejnye, ha tudtam volna!" Jellemző az Akadémia pártatlanságára. Este Gyökössyékkel az Urániába

101 mentünk. Utaztunk Hellász földjén tíz krajcárért. Csütörtökön (23-án) az Új Idők oroszlánbarlangjába osontam be. Az ifjabb Wolfnerrel beszéltem csak szerencsére; kértem tőle kéziratokat; adott egy Ambrust meg egy Bródyt. Azután küldött a Herczeg Ferenc úr lakására, de a nagy Franc nem volt otthon - állítólag. Másnap is bezörgettem nála egy párszor, de mosolygós inasa azzal mosolygott ki: „A nagysos úr fürdik, igen sajnálja, hogy nem lehet szerencséje." Alászolgája! Nemigen háborgatlak én többet, ó, nagy Sváb! Pedig te vagy ma az írója szegény kis házacskámnak. A Bizáncod olyan munka, hogy nem bírsz annyi rosszat írni, amennyi elhomályosíthassa. Lebe wohl!

102 Egészen más ember Rákosi Jenő, a magyar újságírás atyamestere. Előre elküldtem neki Sámsont, hogy próbálja meg kiadni. Meghívott a lakására. Kint van gyönyörű villája Lisznyay utcán, egy emelkedett helyen. Ott várt már a konya bajuszú lelkes -ő. Nagyon kedvesen bánt velem; kezembe nyomott egy már megírt nyolcoldalas levelet, abban mondja el véleményét a tragikus héberről. Azt állítja: a költészetet feláldoztam benne a filozófiámnak. Pedig nem áll! Sámson kommentár nélkül is hat, mert költőileg hatásos. Kár szerinte, hogy rímetlen, strófákba nem oszló sorokban írtam a költeményt, mert így bőbeszédű. Delilah gyermektelenséget puszta ürügynek kicsinyellte le, Sámson nagy voltát is lealacsonyító momentumnak látja. De elismeri, hogy: „ritka invenciót, nagyszerűen festő kifejezéseket, gyönyörű részleteket, megkapó képeket, megrendítő hangokat, villámszerű fordulatokat és mély gondolatokat" talált benne. Szerinte „csodaszép az az invenció a kisfiúval, aki Sámsont a cirkuszban az oszlophoz vezeti". És mégis - attól tart Rákosi Jenő, hogy én „minden ritka adományom mellett is jelentékenyebbet nem költői, képzeleti az Ady-reminiszcenciák verseiben csak esetlegesek és ideiglenesek, de szabadulni kell tőlük..." (1908. okt. 24. - DIM). A következő levelében még határozottabban, elvi megfontolásokkal is alátámasztva ismételte meg mindezt: „Bosszant és bánt engem az a ragály, amely ma úgyszólván az egész fiatalságot elfogta. Mintha egy hang volna csak a világon, az Adyé. S ez a lárma megrontja az Ady verseinek élvezetét és megnehezíti a talentumos többieknek a kibontakozását is. Maga, igaz, legalább öntudatlanul, nem utánozza gyerek módra, de nekem mégis rosszulesik, ha egy költővel akarok szembenézni, s ott látom mögötte még egy másik költőnek a (...) képét is." (1908. dec. 18. - DIM) 100 Erdélyi Zoltán: Vesztett boldogság. Verses regény. Bp., 1908. 101 Vetített képekkel illusztrált tudományos előadásokat rendező egyesület (film)színháza. 102 Élj jól!