Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
V. kötet
memmel írtam. Amint a szem szerepe kiesett életemből, más ember lett belőlem. A rövidlátás nem olyan nagy gát az író életében, mint ahogy az ember gondolná. A kicsiségekben talán veszt, de az egésznek a színárnyalatait, a perspektívát, a harmóniát tisztán fogja fel, mert lát. De akinek elvész a szeme világa, annak az egész világa vész el. Verseket írni, már mondtam, diktálva nem tudok; csak úgy, ha magam vetem a betűket is. Mit tesz ez? Azt, hogy amióta nem látok írni, nem tudok verset sem írni. Ez nagy baj. Hiszen téma tömérdek, maga a betegség adta új helyzet, a halandósággal vívott tusa, a megfutott emberi pálya büszkeségének érzete, a reálisabbá csökkent életlátás és életfelfogás, sok kicsiségnek naggyá növekvése, sok nagyságnak kicsivé törpülése: mind hangokat kíván, új formát keres. Ha csak 1 évem témáit hullatom is ki a versszűrés szitáján, sokat vesztett élettartalmam. Verseket nem tudok diktálni, mert hogy versszakaszok kerekedjenek, látnom kellene a szavakat is. A ritmikus és rímes sorokat tulajdonképpen a szemem kötötte össze, ha a fülemen keresztül is. Verseket talán csak a feleségemnek diktálhatnék, vagy egy kedves gyermekemnek, ha volna feleségem vagy egy kedves gyermekem. Most nincs olyan bizalmas, szívbeli jó emberem, akivel teljesen eggyé forrva, mint egy lélek tudnék olyan finom, szellemi műveletet végrehajtani, mint amilyen egy vers fölépítése, megírása. Ebből is sejthetni, milyen éteri finomságú lelki rezzenések játszanak közre versek születésénél. Valami olyan írást kellene kitalálnom, amelyet vakon is olvashatnék, amelyet szem nélkül is erezhetnék. Míg ilyet nem tudok, vers nem születhetik. Korunkat a gyorsaság és a rossz táplálkozás jellemzi. A gyorsaság gyönyörű dolog, úgy a technikában, mint a szellemiekben. A technikában már szinte a szédületig vitt, a szellemiekben is egy rendes kis gömbbé zsugorította a világot. Annál vért forralóbb a rossz táplálkozás. A régi nagy evő-nagyivó magyarok nadrágszíja nagyon összeszűkült. Mióta a Hitler háborúja áll az új világuralomért, megtanultuk mi is kis rátákban 94 élvezni az életet. Napról napra kevesebb lesz az élelmiszerünk, napról napra silányabb a minősége is. Hol vannak már a régi pompás debreceni lakodalmas ételek. Ha az ember most olvassa az Ecsedi István debreceni ételekről írott kis könyvét, 95 a nyála kicsordul. Nem tréfa, hogy a zsíros Debrecenben híre, nyoma veszett a drága kalácsnak, a jó kétszeres lisztből sütött kenyérnek. A pompás paprikás szalonnának. A szájunkban szinte elolvadó sonkának; nincs tej, nincs vaj, nincs túró, a szemes gyümölcsök is nagyon megfogyatkozának. A legaromásabb gyümölcsöket Magyarország termi a világon, s ma már csak az almánk hirdeti régi magyarságunkat. Itt fekszem kint a klinikán; tömérdek gyomorbajos beteg ember hever körülöttem, ezek közül sokat tiszta tejkúrára fogtak (a gyomorfekélyeseket), heteken át puszta tejjel táplálták őket, oly gyalázatos 94 Részletekben. 95 Ecsedi István: A debreceni és a tiszántúli ember táplálkozása. Debrecen, 1935.
