Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

nyugatosok ellen, mint ahányszor Keletre fordult arccal. Beszélni sem tud, nemhogy gondolkozni. Az előbb említett Csobán Endre lassú, de biztos fogással kiemelte a nyergéből és Károly most a földre pottyant. „Lemondok az elnökségről!" - kiáltotta az elnök úr. - „Meguntam már ezt a gyalázatos hazárd-játékot, ahol a becsület nem az ütő, hanem az ütött." Csobán odaszaladt, fölemelte fejét a porból és kulacsából megitatta. „Hogy érzed magad, nemes vezérem?" - kérdezte egészséges humorral. „Hálátlan, legalább azt mondd meg, ki következik utánam?" Csobán a földön elnyúló saját árnyékára mutatott: „Az a hosszú fiú." Pap Károly hátrahajtotta fejét és köpött egyet. A köp saját arcára hullt vissza, mint a fel-feldobott kő a magyarra. Hozzám nagyon jónak mutatkozott, mintha meg akarta volna velem magát sajnálta tni. Úgy tüntette föl elnöki lemondását, mintha az nagy tragikus határozó lépés volna. Visszavonhatatlanul! ismételte vagy tízszer. Én nem marasztaltam egy szóval sem, pedig azt várta tőlem. Mikor látta, hogy én is csak olyan dög ellenzéki vagyok, mint Csobán, megharagudott. Haragja indokolt is volt, mert megelőzően, advent hetében két tetemes kalácsot küldött. Kalácsot nem ettem vagy harmincöt éve. Nagyon jólesett. Dicsértem is neki, hogy majd elájult és sűrű sóhajokkal mondogatta: „Teljesen önzetlenül. Pedig én teljesen önzetlenül!" Mondtam neki, hogy Csobán sokszor küld számomra almát és vajat; természetesen én mindig megtérítem a kiadásait. „Neked mennyit fizetek a két kalácsért?" Felháborodva tiltakozott: „Azt már nem, kérlek alássan. Ilyet már nem, kérlek szépen! Én teljesen önzetlenül! Teljesen önzetlenül!" Lisztet ajánlottam fel neki, hogy abból süttessen, de rázta a fejét, mintha a nem tetsző szavakat akarná kirázni füléből.

81 Később, mikor kellemetlen dolgokat mondottam neki, elkezdett példálózni: „Hiszen lisztünk nekünk is van; tojás, tej, vaj, ezeket borzasztó nehéz kapni." „Jaj, már azt én sem adhatok" - mondottam lekondulva. Sokat sápítozott karácsony hetében, hogy az ő lemondása után esetleg valami radikális vagy forradalmár ifjú kapaszkodik az elnöki székbe. Mi lesz ebből a drága Csokonai Körből? Eddig megtartottuk a szent hagyományok kerékvágásában; ha most lázadó csoportok vetnek sorsot királyi palástjára és fejedelmi koronájára: micsoda véres csillag ragyog föl a debreceni égboltozaton? Micsoda huligánok taposnak szeges csizmatalppal a sárba hanyatlott szent selyemzászlón? Összecsapta a kezét és az ég felé forgatta halovány szemeit. Hiszen Csokonai is lázadó volt - kiáltottam én. Nem lehet a garabonciás diákból miniszteri tanácsos urat gabalyítani. Olyan ez, mint a pesti Petőfi Társaság: a legklerikálisabb méltóságos és kegyelmes urak melegesznek benne a Petőfi szent tüzénél. Pékár Gyula nem Petőfi Sándor, Korniss Gyula nem Arany János, Baja Mihály nem Vörösmarty Mihály. Meredt szemekkel, gonoszul tekintett rám. Csóválta olajos rugókon járó fejét: „Most egészen másképpen beszélsz!" Nem mondta ki, de éreztem, hogy azt gondolja: „Már téged is megnyergelt az a fránya 81 „Fejét rázta Miklós, mintha talán a szót / Ki akarná rázni a füléből - s nem szólt. (Arany János: Toldi szerelme. II. ének.)