Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Ezen a régi barátomon kívül új ismerőseim a kis Balogh lányok. Szóltam már róluk az előbb. A szükség hozta hozzám őket, mikor világ csodájára nyílt két lelki ablakom betörött. A kis Tóth Endre nevű poéta küldte hozzám őket és lettek felol­vasónőim, íródeákjaim. Minthogy mindig a lelki világommal vagy teremtett em­berek lelkivilágával bíbelődtem az ő jelenlétükben, inkább az írót, mint az embert ismerték meg bennem. S az a kép, amely bennük rólam fönnmaradt, inkább fest­mény, mint fénykép. Mindegy. Lányos tudatlanságuk (értem ezt az irodalmiakra) sokszor idegesített és bosszantott. Baudelaire és Verlaine nevét nekem kellett ve­lük megtanítanom; de volt valami kedvesség is ebben a siheder csacsiságban, mert a lányok naiv bája jórészt a tudatlanság fáján virul. Anyjuk meghalt, ők fiatalon maradtak itt az élet országútján; elég kemény munkával kell keresniük kenyerü­ket. Hozzám is egy óra hosszát gyalogoltak a lakóhelyüktől, s egy másik órát vissza. Harmadik óra volt az, melyet nálam töltöttek munkában. S ez így ment ám január farkasordító havas hidegében is. S ezért a kemény 3 óra hosszáért nem adhattam nekik naponként többet, mint egy árva pengőt. Sokszor nem volt valamelyiknek cipője, nem tudott volna bejönni hozzám, kiutaltam nénjének a pár cipő árát. Sze­gények voltak, mint a templom egerei. Három lánynak egy bőrkabátja volt, s ezt mindig az vette magára, akinek legfontosabb és legsürgősebb útja volt. Beteges apjukat is ők tartották. A nyírségi homokon nőtt fel ez a négylevelű lóhere, s van is bennük valami nyírségi pajkosság vagy nyírségi betyárság. Márpedig ez nem ked­vesség nélkül való. Mind a [hárman] kitűnő gazdasszonyok lesznek, főzni úgy tudnak, mint a XVII. századbeli erdélyi nagyasszonyok. Én is főzettem velük töl­tött káposztát és remek tyúkhúslevest. Alig várják már, hogy férjhez menjenek. Most karácsonykor Piroska és Ilonka bevetődött hozzám Greczkó Ilonával, s én jó borral kínáltam őket. A két Balogh lány nagy lelkesedéssel fogyasztotta a szőlő­nedvet, s a nagyobbikon már kezdett kémleni a hatása, agyán kezdte szövögetni aranyhálóját a nagy aranypók, a mámor. Ellenben a kisebbik hetykén dacolt a Noét is levágott hatalommal. Magyar lányok ezek, akárki mit mond is. Gyönyörűségeim lassanként túlságosan reális gyönyörökre szűkülnek, a gyo­mor gyönyörűségeire. Nem csoda. Egész életemet vendéglők és kifőzök silány anyagából építgettem. Nem csoda, ha a nagy iram vége fele ízesebb és finomabb ennivalókra áhítozom. S ahelyett éppen most kell diétára szokatnom magamat, mikor éhségem nő, az ennivaló pedig fogy. Itt van a kosztadóm, Varga Lászlóné őnagysága. Jóképű úriasszony, kedves és fiatal, de mint üzletember oly gyalázato­san csaló, hogy túltesz kilenc zsidón. Megalkudtunk, pontokba szedtük megálla­podásunk eredményeit és napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra játszotta ki ellenem furfangos kis csalárd fogásait. Megtette pl. azt, hogy 60 napon egymás után mindig csak káposztafőzeléket küldött. Kértem, könyörögtem, üzentem, írat­tam neki - füle botját sem mozdította szavamra. Két fiatal orvosom látta vergődé­semet, kapták-fogták magukat, meglepték őnagyságát, rádörrentettek, ráijesztet­tek, úgyhogy Vargáné hirtelen másik zászlót tűzött ki tornyára és egészen jó kosz­tot kezdett küldözgetni. Ma is áll az ököljog.

Next

/
Oldalképek
Tartalom