Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

reménytelen mozdulatlanságban, vesztegelésben telne el. Már pedig míg mozogni bírok, mozogni fogok. Az orvosaim nagyon haragszanak rám. Ezt az embert gyógyítani nem lehet. Pedig ezt így kellene mondaniuk: ezt a betegséget gyógyítani nem lehet. „Az a baj - mondja nevetve a kis szőke Árvay -, hogy tanár urat nem lehet elijeszteni. A többi emberre ráijesztünk, mert amúgy is félnek, vakon teljesítik rendeleteinket." Dehogynem félek, mondom én, csak nem mutatom. Szeptemberben, mikor bent voltam a belgyógyászati klinikán, teljes sötétségben töltöttük az éjtszakákat. Az orosz-német háború vetette ránk árnyékát. Siralmasan beteg éjtszakák voltak ezek. Nehéz betegek jajgattak az ágyakon, lámpát nem volt gyújtani szabad; mint a Dante poklának elkárhozottai, úgy nyöszörögtek a sötétben az elesettek. Itt néztem végig - persze nappal - egy zsidó férfinak a haldoklását. Láng úr, akinek szénbányája van fent északon, cukorbetegséggel kezdte és gyomorfekéllyel végezte. Vagy napokig nem evett semmit vagy mindig eledelért kiáltozott. Mindig aludt, mert mindig nagy fájdalmai voltak, mindig injekciókért kiabált és mindig altatták. Hihetetlen mennyiségű altatót beszedett egy hét alatt, míg ott volt. Tulajdonképpen ez ölte meg. Családja nem törődött vele. A feleségével halálos ágyán is veszekedett. Nagyon gazdag ember volt, mindent fizettek érte, csak az életét nem tudták megváltani. Mikor már nagyon odáig volt, vért ömlesztettek át roncsolt testébe. Egy egészséges asszonyét. 40 pengőbe került. Hanem a vérátömlesztés után nagyon rosszul lett. Elkezdett kiabálni „jaj vért kell köpnöm!" Hát köpjön, mondta az orvos. Láng úr köpködött is, de nem volt benne semmi vér. Még az utolsó éjtszakát ott töltötte velünk, elvesztette eszméletét, nem is ébredt föl többet. Reggel érte jöttek a mentők, hazavitték, másfél óra múlva halott volt. Láng-halál. Pocsék halál. * Debrecenben nem nagyon sokat írtak rólam életemben, csak 1930 táján 25 éves írói jubileumom idején, és 1941-ben 60 éves fordulóján születésemnek. 1930-ban a legértékesebb körülbelül a Juhász Géza cikke a Debreceni Szemlében. Elég keményen, de sok dolgot jól látva rajzolta meg írói arcképemet. Persze néha túl lát rajtam, néha el sem lát odáig, ahol igazi írói alakom bemélyül az időbe. A lírai költészetemmel nincs mindig tisztában; a drámáimat nem ismeri, a regényeimet félreérti vagy nem értékeli súlyukhoz méltóan: tanulmányaimról elfelejtkezik, pedig ezek író voltom hajójának időbe kapaszkodó horgonyai.

74 Mindent összevéve 74 Juhász tömör, de teljes képet ad Oláh pályájáról. Oláh művészi világa legnagyobb problémáját kétlelkűségében látja, abban, hogy sem a Petőfi-Arany-irányhoz, sem a század eleji modernekhez nem kapcsolódott teljes mellszélességgel: „Bizonyos, hogy az ő pályája is másképp alakult volna, ha valamely irányban tér nyílik előtte. (...) [s így] egysé-