Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

őt. 10-12 napnál tovább nem bírom egyfolytában a klinikai macerálást. Mert nem gyógyítanak, csak kínoznak. Éheztetés, fektetés, injekció vagyis oltás, a végkimerülésig. Vezérkínzóm: Udvardy tanár úr (egyetemi magántanár), aki láthatóan unja a napi kétszeri vizitelést, s igyekszik mentől hamarabb lerázni a nyakáról; van olyan nap, mikor csak végigszalad a nagyobb kórtermeken, odamutatva az egyes betegekre: rendben, ez is rendben... és kiszalad egy másik kórterembe. A kis kezelő szakorvos, Árvay Lacika tanársegéd, szalad a nyomában, de az ajtóból visszanéz, s a válla fölött vissza-rakétázza aznapi bon mot-ját: „Gazda szeme hizlalja a jószágot." Mi, hat intelligensebb jószág, halkan röhögünk. Ez az Árvay a tanítványom volt a Reálban. Most nagy úr, azóta jár hozzám a poros, piszkos Kar utcára. Injekciókat ád (...) * Két volt diákom: a tohonya Karap Endre és a magát agyontanuló kis Meszlényi Iván tartja még velem a barátságot, pedig már egy éve nem vagyok tanárjuk. Hamlet anyja hamarabb elfeledte első férjét, mint engemet ezek a jó fiúk. Karap Endre félvér: apja keresztyén, anyja zsidó. Nehéz lesz elhelyezkednie a zsidótörvényes Magyarországon. Most még, V-ik gimnazista korában nem is álmodja szegény. Rossz tanuló; egy kicsit hencegő, de megvan benne a conjuncturákat kereső és kihasználó egyén. Engem azért szeretett - amint mondja -, mert „soha nem volt unalmas az órám, még a nyelvtani se". Igaz, mulattattam őket, mert I. osztályos koruktól fogva tanítójuk voltam. Karap Endre lakott legközelebb hozzám, ezért őt tettem meg „házmesteremnek", ti. ő hordta a lakásomra a javítani való dolgozatokat, s ő vitte fel a kijavítottakat az iskolába. A fiúk azt hiszik: ez roppant kitüntetés arra a fiúra, s a tanár kegyeibe való bejutással jár. Igaz, ki is rántottam évente egy-egy szekundájából, de ezt is inkább könyörgő beteges édesanyja kedvéért tettem, mint a fiú jóvoltáért. író voltom imponálhatott neki, mert IV-ik osztályos korában, a Toldi olvasása idejében, már elhatározta, hogy író lesz. Drámaíró. Mint félzsidó vér, ösztönösen a hasznost a kellemessel egyesítő színpadi irodalmat választotta. Megismerkedett egy Debrecenben élő nyugalmazott színésszel, Dózsa Jenővel. (Szintén zsidó, ohm

68 Ertler.) Ezt a Dózsát diákkora óta figyelemmel kísértem könyvtártiszt koromban; láttam, hogy falta a kollégium könyvtárának nyilvános olvasótermeiben a színdarabokat. Tetszett nekem az a vasszorgalom. Ez már tudta V-ik gimnazista korában, hogy színész lesz. Csakugyan eljutott a pesti Nemzeti Színház színpadára: segédszínésznek szerződtették. Nagyon szerette Shakespeare-t; játszotta is, de rosszul, mert kulissza-hasogató idejemúlt szavalással pótolta a nála teljesen hiányzó lélektani elemző jellemfestést. Hangja pedig irtózatos volt. A kéményen keresztül is hallatszott. Harsogott, mint a trombita. Általában trombita-színésznek lehetett mondani. Se szíve, se kedélye, se humora nem volt. Nem is született színésznek, mert nem tudott más emberré válni. Mindig Ertler Jenő volt. - Szóval, ez Régen.