Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

fennmaradnak a dalai, nekem: a nevem sem. Juhász Nagy Sándor, akinek ezt mondta betegségem súlyosra fordultakor, ezt válaszolta: „Hogy a te dalaid fennmaradnak-e, nem tudom; de hogy az O. G. munkái fenn: azt tudom." Nesze neked, Kukorica János. Az bizonyos: több dalát megzenésítették és énekelik. A nép nem is igen, de vidám műkedvelő urak és kisasszonyok igen. Csakhogy. Szerintem Berzsenyi és Madách mégis csak nagyobb költő, mint Pósa Lajos. Nemde bár? Nagyobb baj az, hogy szegény Miska komám nagyon két-három-négyszínű ember. Velem szemben is folyton színjátszó. Kálvinista jezsuita, de a legrosszabb értelemben. Jelleme: nem férfi, s nem magyar jellem. Nem adnék a szavára tíz fillért. Mindig hazudik és csűr és csavar. Papi ember, nincs rajta mit csodálni. Szegény kálvinista Egyház, be megszuvasodott régi nagy jellemeid alulmaradt salakja! Még a legjobbak is futkározó hamis atyafiakká lettek, mint fent nevezett nagy papunk. De egyet nem tagadok: Baja a debreceni Kossuth utcai templomunk remek kifestésével maradandó nevet biztosított magának. Igaz, egyebet sem csinált egy emberöltő alatt. - Éljen Baja Mihály! Le Oláhval, míg él! Éppen ez a derék barátom akarja az emberekkel elhitetni Debrecenben, hogy O. G. őrült. O. G. elmebeteg. Szőrmentével kell vele bánni, mert soha nem lehet tudni, mikor tör ki rajta a tomboló elmebaj. Úgy kezel szegény, mintha kettőnk közül én volnék a bolond. S nem bírja leplezni: milyen jólesik neki, hogy múlt évi decemberi szélütésem óta milyen könnyen felejtem a neveket, számokat, adatokat. S mikor beszélgetéseink során elkezd hibegni, habogni, nyög a felejtkezés küszködése alatt, nem talál rá sok névre, címre, s én segítem útra, és ezt a elmegyöngülését finoman elébe tárom, bebizonyítom neki ad hominem

66

: mennyire ritka rosta a memóriája: elnézően mosolyog, mintha szótlan is ezt mondaná: az én feledékenységem szórakozottság, minden nagy embernél megvan; de a tied elmebaj, csak az őrültekkel közös. - Jól van, Mihály, légy te egészséges marha, maradjak én őrült ember. Másik barátom: Gulyás Pál, 47 kilós lírai költő. Ez legalább őrült, ha már költő. Borzasztóan él benne a magát közlés vágya. Legalább egy órára szokott jönni hozzám a jó fiú, hogy „szórakoztasson", ezt el is éri, mert maga szórakozik oly fenomenálisan, hogy az ablakomon bekopognak: ne zúgjatok olyan nagyon! Hadar, mint a megbomlott zivatar. Zsidós alakú ember, csontos, sovány, vékony karjait majd elhajigálja, úgy hadonász. A derekát háromszorosan hajlítja össze, mint a gumi-colstokot. Már a harmadik mondatában - ha Pilátustól kezdette is - saját magán lovagol. De hogy! újságdarabot ragad elő zsebéből - véletlenül nála van és felolvassa legújabb versét mégpedig, hogy a prózától megkülönböztesse: el66 Magára az illető személyre vonatkozóan.