Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
V. kötet
Kétszer is. Nem tudom, miért fájt annyira. Hiszen magam szoktam adni inzulininjekciókat a lábszáramba, s alig érzem. Valami mérgezést kaptam és érgörcsöm is volt. A hányás: agyhányás. Ennyit tudtam meg a bajomból. - Azt hiszem: a tömérdek inzulin mérgezte meg a szervezetemet. Az Idegklinikáról a Belgyógyászatra vittek. Ez már színház volt a bolondok háza után. 15 napot hevertem itt át. Itt is injekcióztak, koplaltattak; de szerintem legtöbbet használt a pihenés. Jó kompániába kerültem: ez a hatágyas szoba sokszor mulatóterem volt, nem betegszoba. Itt tapasztaltam: milyen nagy tekintélyem van mint költőnek. Baja Miska meg-meglátogatott. Egy betegtársam, túrkevei nyomdász, aki ismerte mint volt papját, szavalgatta és dalolgatta Mihály egyik versét: Egy faluban, messze, messze, Várnak engem minden este. Kiülnek a ház elébe, Ugy néznek a messzeségbe. Nekem egy versem jelent meg az új naptárban: a Debreceni Képes Kalendáriumban. Ha fiam volna. Ha egy drága fiam volna, Úristen, mit tennék vele! O volna szívemnek a földhöz Kötő szent rózsakötele. A nyomdász valahogy megorrontotta. Elkérte a kalendáriumot. Elolvasták. Még az ápolónők is elkérték, kivitték, kézről kézre járt. „Mégsem lehet elmebeteg" mondogatták. Valaki szorgalmasan leadja a jelt, ahol csak megjelenek: elmebeteg. Ha semmit nem hinnének el rólam, ezt az egyet elhiszik. Érdekes volt testvéreim magatartása a betegségem alatt. Szakítottam velük édesanyám halála után, mert az örökségi osztozkodásnál ismertem meg őket igazán. A fiúk tisztességesen viselkedtek, hanem a három asszony közül különösen kettő: Dienné, a bába és Kovácsné, a bérkocsisné... iszonyat. És mi történik az idegklinikára kerülésemkor? Alig melegszem meg, alig kürtölik tele az újságok a várost betegségem hírével, már jön látogatásomra nagy V váltan, ragyogva-mosolyogva a szörnyű bába alávaló rébékké hanyatlott hírnöke, leánya: D. G. A DÖG. Van képe riszálni előttem teste-lelke farát, hogy így Gábor bácsi, meg úgy Gábor bácsi,