Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

lom, hogy ennyit kibír ronccsá betegült szervezetem. Alig állok a lábamon. Napközben alszom egy-egy órát. Enni sem tudok. Tengek, mint a katángkóró. Soha nem voltam boldog. Az eddigi rémségekhez most új csatlakozik. Azt a hírt szimatolom a levegőben, mintha megfosztottak volna állásomtól és elvesztettem volna minden nyugdíjamat. Szóval: hatvanéves koromra, nyomorultan, betegen kitettek az országútra. Senki nem mondja ezt nekem, és mégis ez izzik ki a rám vetett szemekből. Igazgatómat faggatom, mondja meg már az igazat, ez a kétség iszonyatos; azt rikácsolja szárazon és hevesen: nincs semmi ellened, semmi sincs ellened. Hát akkor miért érzem teljes kitaszítottságomat? Azt mondja egyik tanártársam: nem is hinném, milyen nagyra értékel hátam mögött igazgatóm. Elismerem, hogy betegségem alatt kímélt: heti 12 órát adott 18 helyett. Ez nagyon jólesett. De talán nem tudom eléggé kimutatni érte hálámat. S a kis Ur Márton azt hitte: nem érdemes énrám kíméletet pazarolni. Most türelme szakadtán eltépte a kötelet, mely az Államhoz fűzött: ha írónak születtél, írd ki magad. Mert egyszer féltréfásan azt mondtam neki: én azt, amire születtem, egy fillér nélkül is csinálom; tanárnak nem születtem azért elveszem a pénzt; ő pedig rászületett az igazgatóságra, mégis felveszi érte a fizetést. Az ilyenekért gyűlölt meg engemet halálra; mert Ur Márton halálból és halálra gyűlölt. Most áll szegény bosszút rajtam. - Pedig nem tehetek róla, ha éles voltam másokhoz, vagy kiállhatatlan természetű; örökségem ez a kellemetlen kisugárzás, ez a „démoniság"; apám szakasztott ilyen volt; őt másolom. S ha nem szerettem az öreget, magamat nem szerettem benne. De most már mindez hasztalan panasz. Mindenki sírba viszi magával fehérségét, feketeségét. Mi lesz velem? Ha paralízisem van most: akkor 1911-ben is az volt. Akkor mindig féltem a megőrüléstől. Most elég hidegen veszem ezt a lehetőséget. Most is szörnyű félelem hidege ráz, de inkább a nem sejtett, vagy nagyon is előre sejtett jövő miatt. Egy bizonyos: nem hiszek senkinek; mert a körültem tébolygó emberárnyékok úgy tagadnak, úgy hazudnak, hogy hihetetlen. Azt tapasztalom ebben a szűk körben, tanártársaim társaságában, hogy ha valakiről háta mögött sértőt vagy csúfolódást mondanak: alkalomadtán arcátlanul letagadják. Nem képesek viselni bántó mondásaikért a felelősséget. Van itt pl. egy tanár, Nádasdi (Piribauer József), aki az apja tanszékét örökölte; a legnagyobb pletykafészek; minden családi, közéleti, politikai skandalumot tőle tudok meg. Hogy egy fiatal tanárnak beverték a diákok az ablakait, s rémültében a cselédje kamarájába menekült és ott koitált alkalmazottjával, míg a fiúk kavics-golyói odakint zúgtak - tőle tudom. Hogy Debrecen volt dandárparancsnoka, Siegler Géza altábornagy, aki vezette az északi felföld