Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Úgy szeretném színpadon látni! Persze, soha nem látom. Mert vágyaink soha nem teljesednek. így farag belőlünk a sors tragikus márvány alakokat. Aki Don Juan sorsát hordozza magában, annak 1003 után nem lehet a megkoronázó 1004-et elérnie. Ez fáj nekem. De 20 évig hordozni egy témát és megérni megszületését: nem utolsó gyönyörűség. Az idei nyár másik zsákmánya regény: Az idomító. írtam mérgemben. Az iskolánk belső életét mutatom meg benne, vezérürünkkel, krumplifejű jó Ur Mártonnal. Szegény Ur Marci, az ő csúcsos koponyáját is futball-labdának rúgta be iskolánk kapuján a mérges Végzet, hogy én ebben a regényben visszarúgjam neki. Ez a paragrafusember, ez a jobb sorsra érdemes kuli, mindent betű szerint vesz és bolondabbnál bolondabb szituációkba kergeti tanári karát és bonyolítja magamagát. Senki sem szereti. Önmaga pedig imádja önmagát. Torz lény, mint a gascogne-i legények Rostand Cyranójában. Ordít, mikor a leghétköznapibb fakóságokat teregeti is elébünk; vörös nyaka majd lángot vet, sápadt feneke majd kiszakad. Üldözési mániában szenved; senkinek nem hisz, tulajdon édesanyjának sem. (Nem hiszi, hogy normális fia.) Tapintatlan, mint a fűrész foga; durva-pokróc, mint a kiképző őrmester. Leginkább szalon-őrmesternek illenék, aki lóvakaró-stílusban cirógatja alárendeltjeit. Én bizony beköszöntő beszédjétől fogva (ez is marhaság volt) kalapálom kukó

31-fejét, hogy csak úgy köhög és heherészik belé. Meg az Isten az apádat - Debrecenben vagy, nem Beregszászon vagy Munkácson. Kutyaidomítónak született, nem állami iskolák igazgatójának. A regényemben meg is teszi ívelő pályáján ezt a görbét: gimnáziumi igazgatótól cirkuszi kutyaidomítóig. Pár évet vonultatok el igazgatóságából. Azt hiszem, jól tökön ragadtam, köhög belé. Tanártársaim közül is bemutatom a címeresebbeket. Némelyik méltó Marcihoz; úgy ül a Schulmeister úr ölében, mint fiahordóanyja tarisznyájában a fia. A regény: jellemregény, nem a mese benne a fontos, hanem az emberek. Magamat is odapeccentettem a hős, Rög Marci, ellenlábasának, én vagyok a Luciferje. Sokat mulattam, míg írtam. Mert nagyon frissen fogott a pennám is. Korrajznak tudom, hogy jó. Jellemrajznak se rossz. Csak nincs izgató meséje. Pedig regényben annak is kell lennie. Általában a regényeim emberi dokumentumok, mint a kis Juhász Gyula is észrevette. így éltünk akkor Odesszában... Lassan-lassan 31-32 kötetre szaporodnak kézirataim, ki nem adott munkáim sora. (...) Ha Schütz Antal egy 30 évvel ezelőtt megjelent versemet idézi dogmatikai könyvében 1938-ban: szűkebb hazám bezzeg nem nagyon simogat. A Csokonai Körben felolvastam Csokonai halála címen egy nagy, Csokonairól írt drámai költeményem

32 utolsó részét - a nagy reményű debreceni ifjúság ott levő pionírjai halkan röhögtek rajta, énekelve utánozták felolvasó hangomat. Mert minden érzelemnek más31 Kifújt tojáshéj. 32 Drámai költeményét még 1928-ban írta.