Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

álmodott az igazi. Sivár valóságos napjaimat ott ugyancsak megfürösztöm a romantika kék tavában. Hiába, nem tudom magamról levetkőzni a regényeskedők színes köntösét. Ez a két ellentétes elem mindig megvolt írói egyéniségemben: a reális vaskosság és a délibáb-lebegésű romantika. Majd a méltatóim elemezzék ki költészetemből, rájuk hagyom. A kétéletű ember után új téma hömpölygött elébem, szintén régóta kísért: az életünk után való, a halálon túl következő élet. Az Orbán lelke nemcsak arra felel, hogy oszlik szét elszálló lelkünk a tovább élőkbe (lélekvándorlás), hanem arra is: hogyan lesz porrá omolt valónkból tégla és malter, amelyből templomot és börtönt építenek. Itt már reális a hang is, a mese is, a transzcendens gondolat is.

10 Mikor ezzel a kettővel végzek: indul meg a Pesti Naplóban Móricz Zsigmond „Eletem regénye". A régen tartogatott téma csak kibukkan, mint a búvópatak és megkezdem A bérkocsis fia című verses önéletrajzomat.

11 Alig van a világon csodásabb élmény, mint újra átélni elfolyt életünket. Sok gyász és sok gyönyörűség; de a gyász is édes, a gyönyörűségnek is van valami bánat-velejárója. Egészen más, mint a Móricz Zsigmondé. O csak az első tizenkét évét írta meg, Proust-forma emlék-kristályozódással. Én az egész életemet felölelem, az idő szubjektív keretében. Néhány jó alakom is beleszorult a családomon kívül, debreceni és pesti tanáraim, kivirítóbb szerelmeim, furcsa hölgyek és urak. Hiába szorítottam meglehetősen túl gazdag rímű verses formába: mégis úgy omlanak benne a szavak, mint a schaffhauseni vízesésnél omlik a Rajna. Azt a gyönyörűséget éreztem írásakor, amit színdarab játszásakor érzünk: magamat láttam kívülről és belülről. Mintha beszélő filmen láttam-hallottam volna magamat, de úgy, hogy kisfiú korom óta életem minden fontos szakában vettek rólam felvételt. Érdekes érzés volt. Kint a Nagyerdőn írtam ezt a három versemet. Június, július, augusztus, szeptember havában. Októberben már itthon szorultam. - Az erdőn bújtam az emberek elől, ne lásson, ne zavarjon senki. De egy alak mindig rám bukkant, akarvaakaratlan. A szerencsétlen Kardos Albert, dadogó vén zsidó, szinte vadászott rám. Akármelyik részén furakodtam be a park sűrűjébe: a vén Shylock már ott somolygott élőmbe. Mondtam pedig neki: kíméljen egy kicsit, nem valami emelő hatással van rám. Vigyorgott és csikorgott, idegesen krákogott, hebegett-habogott, köpködött, mintha torkán akadt volna a kutyagumi. Nem vette komolyan a kérésemet, háborgatott tovább, a zsidó fene egye meg. Csodálom, nem látja be: milyen kínos lehet egy normális embernek is órákig hallgatni ideges zihálását, nyekergését, míg abortálja a halva született szavakat és gondolatokat. Gondolatokat? - szélhűdött mondatokat. Kellemetlen valóság a kellemes természet sokattűrő keretében, az isteni művészet szentsége mellett. Hja, mindig ilyen emberekből állott az én környezetem. Mennyivel tapintatosabb lélek a magyar Szabó Marci, az erdőnk másik hímnemű tündére, aki szintúgy szeretne félnapon át „tárgyalni" velem, és éppúgy da10 Mind a kettő mj.: Oláh 1941. 11 Részletek jelentek meg belőle: Pap Károly emlékkönyv. Debrecen, 1939. és Oláh 1957.