Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

képviselője rágta már a fülemet régóta: szerepeljek, szerepeljek. Félig még betegen írtam meg Leopardi-tanulmányomat, annak a harminc, s egynéhány lírai versének az alapján, amelyet az agg Radó Antal fordított magyarra. Úgy látszik, sikerült a szegény beteg arisztokratának az elevenére tapintanom, mert olasz nyelvet tanító tanártársam, Ternay, semmiképpen nem akarta elhinni, hogy pusztán magamra támaszkodva kanyarítottam ezt az írói arcképet. Szaglászott is mindenféle „forrásmunka" után, még a vén Radó kétkötetes irodalomtörténetét is átböngészte: nem onnan vettem-e legjobb gondolataimat. Szegény. Magáról ítélt meg engemet. A tanulmányom azután a maga teljességében megjelent a Budapesti Szemle 1938. februári számában. Ternaynak az orra vére folyt. Szerencsére olasz ösztöndíjat kapott, s mehetett Rómába. - A Leopardi-tanulmányom legeredetibb gondolata az: hogyan lett az olasz pesszimizmusból germán optimizmus, Leopardi életmegvetéséből a Nietzsche übermenschi katonás életakarata; s ez a germán optimizmus hogy formálta át az olasz pesszimizmust a Mussolini-D'Annunzio kemény optimizmusává. Csak félre kell érteni valamit, mindjárt nagy dolgok születhetnek. Kéky Lajos barátomat, a Bp. Sz. segédszerkesztőjét azzal biztattam: monográfiát írok róla, ha hamarosan leközli Leopardimat a Szemlében. A jó fiú megtette. Most már nekem is állanom kell a szavamat: írói arcképet kell teremtenem Kéky Lajosról, az öreg Beöthy egykori famulusáról. Kotyog is a fejemben ilyesvalami: „Beöthy Zsolt és köre." Ebben a körben Kéky a legjelentősebb egyén. Lehetne róla írni, mint az irodalmi tanítvány, egy más személybe olvadás romantikus példájáról. Kéky különben derék ember, megdolgozott minden kitüntetéséért becsületesen. A karácsonyi szünetben Eminescuról is írtam egy nagyobb cikket. Ha valaha megjelemre a fordításom: ezt tenném a kötet elé bevezető tanulmánynak. - Különben a román újságok nagy hűhóval írnak rólam, mint Eminescu magyar fordítójáról és a költőjük mellett tett tanúbizonyságomról. Ellenben itthon mukkanni sem szabad róla, mert rögtön hazaárulási pert akasztanak a nyakamba. Mintha Eminescu és én adtuk volna oda Erdélyt a románoknak. (...) * A kultuszminisztérium most kezdi összeállítani a külföldi és magyar kulturális kapcsolatokat. Engem is felszólítottak: küldjem be magamról szóló jelentésemet: mit csináltam harminc év óta. Összeállítottam: Olasz 1. Fordítottam Pascoli, Pirandello, Zendrini, G. Deledda kisebb verseiből. A Pirandello-versek megjelentek A pesszimista c. kötetemben. 2. Lefordítottam D'Annunzio „Jégmadár" c. verseskönyvét egészen. Bizony még kéziratban hever.

270 270 Csak 1942-ben Oláh halála után jelent meg Triesztben, mint Ternay Kálmánnal közös munka. (Vö. Tóth 1980, 316.)