Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

dült, lerogyott a padra; háromszor is föl akart állani, hogy „befejezi a beszédét". Lefektették. Még annyit mondott: - Megbénultam. Szörnyű hányásingerem van. Azután elvesztette az eszméletét. Nem is jött magához többé. Behozták a debreceni klinikára, de nem tudták eszméletre kelteni. Másnap du. 2 óra tájban meghalt. Két évvel ezelőtt már kopogtatott nála a halál. Akkor is, a választási izgalmakban, hatalmas orrvérzése támadt; az is agyvérzés volt már, de szerencsére utat talált a folyó véranyag, s nem öntötte agyát el. Ha okos ember lett volna szegény, abbahagyta volna képviselői őrjöngését, félrevonul és él szép csöndesen 80 éves koráig. De Gyula semmibe vette az „orrvérzést" és rohant halálos útján tovább. Fáj, hogy a piszkos politikáért adta oda életét, nem az irodalomért. A költészetet cserbenhagyta, „magasra" vágyott, tudta, hogy Magyarországon csak a politika lépcsőin lehet magasba jutni. Kár érte. Hallatlanul ambiciózus ember volt, javíthatatlan idealista és megmosolyogni valóan naiv. Szerette az életet, s ki tudta használni minden pici örömét. Halvány kis sikerek szinte az egekig dagasztották önérzetét. Kár, hogy nem jogásznak készült: akkor hatalmasabb szerep jut neki az országkormányzatban. így is sokat tett: sok szegény emberen segített, a Hajdúságban sokan áldják a nevét. De nem maradt utána irodalmi, költői alkotás, mint ahogy én vártam. Gondolkozó ember volt, jó stílusú poéta; nagy filozófiai verset, drámai költeményt vártam mindig tőle. De a sikert kálvinista realizmussal akarta: érezni minden percben a népszerűséget és hatalmat. Ilyen nekiszaladással háromszor olyan magasat kellett volna ugornia, mint ugrott. Megdolgozott istenesen és emberesen képviselői mandátumáért. Szerintem ez a kétes dicsőség nem érte meg a nagy fáradságot. Annál kevésbé az érte feláldozott életet. - Eltemetni nagyon szépen temették el; de vajon hányan emlékeznek rá 25 vagy 50 év múlva? - Nem mentem ki a temetésére Hadházra, mert fáj a jó barátaim pusztulása. Nem akartam, hogy a tömeg lássa sírvafakadásomat. Azután: beteg vagyok; nekem töredelem mások temetésével halmozni nyomorúságomat. Szegény Madai Gyula nagyon jószívű ember volt, nagyon jó magyar ember volt. Talán nem is szabad többet követelni tőle. Hiszen ezért is megérdemli, hogy el ne felejtsük nevét. A debreceni Kossuth utcai református templom: tiszta gót stílusával, égbetörő tornyával, magas boltozatával, fölfelé rohanó íveivel, festett üvegű ablakaival nagyon szép épület. Gyerek voltam, mikor magam is segítettem toronyba húzni három harangját. A papja, Baja Miska barátom, ebben az évben kifestette és szimbolikus faliképekkel díszítette remek templomát. Nagy újítás! Zúgnak is miatta a konzervatívabb koponyák, pl. Juhász Nagy Sándor, a másik barátom, politikailag forradalmár, hitbelileg antikatolikus kálvinista.