Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Január hónapban egy Gyomlayné nevű érdekes úri asszonnyal szövetkezve: lefordítottuk D'Annunzio Jorio leányát. A „hegyek hercegé"-nek körülbelül ez a legjobb darabja. Gyomlayné (egy katonatiszt özvegye) fordította nyers prózába, én ráztam verses formába. A Nemzeti Színháznak adjuk. (...) Az emberek nem bírják megérteni: miért nem ájulok el a gyönyörűségtől, mikor meghívnak magukhoz, s mikor én szerényen kibújok a meghívás alul. Nem fogják föl, hogy nekem az áldozat, nem pedig kitüntetés, mint ők hiszik. Ha elfelejtett Magyarország: felejtsen el! De ne rángasson elő a síromból. A kis gróf Tisza Jóska is szeretne megismerkedni velem. Nevelője, Barra György, untalanul hívogat: menjek el hozzájuk, jó bor lesz stb. Azt hitte: jó borral legjobban elcsalhat! Mikor mondom neki, hogy vízen kívül nem iszom mást - nem hiszi el. „Hiszen minden poéta Bacchusnak is áldozik Venus mellett!" Általában nem bírnak másnak elképzelni az emberek, mint amilyenek ők maguk. - Templomba miért nem járok? kérdik. - Mert nincs bűnöm! - mondom én. Elszörnyednek. - Hát miért nem járok színből? - gondolják magukban. Ok ugyanis valamennyien színből járnak. CSÖNDES HÓDOLAT OLÁH GÁBORNAK Sóváran sóhajtok tehozzád e szennyes harcias világból, hol az embertelen gonoszság s nem a szellem fénye világol, De én s társaim: sivatagot járó, sok küzdő fiatal szemében te vagy az elhagyott, de az igaz és végzetes magyar. Mint a tengeri, vad ciklonon a szilárd világítótorony utat mutató, biztos fénye: Olyan vagy annak, ki rád tekint s mi úgy nézünk a lelkedre, mint a Szellem Tiszta Szigetére. Tóth Endre (Debreczen, 1936. febr. 27.)