Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
IV. kötet
el tőle, mert két kis leányát csaknem megették a tetvek, sőt magát is megették volna, ha el nem kergeti magától. A hölgy most ingyen árulja magát és rovarait. Hány ostoba férfit bepiszkolt vele! Magam is beugrottam, ette volna meg a fekete fene. - És érdekes: csak nem akar leszakadni rólam. Már december közepén elzavartam, s hét hete mindig pontosan küldözgeti szombatonként a leveleit: naplókivonatait. Mert romantikus csípésűek a tetvei: wertheri szentimentalizmussal írogatja: mit érez, hogy érez irántam. Eleinte magam is versekben magasztaltam bájait. Ha tudtam volna! Titánia-Zuboly jelenetét 244 fordítva játszottuk el. Virágokat hagyogat az ablakomban, de bejönni nem mer az udvarra, mert mikor kizavartam, megmondtam neki: csak akkor jöjjön, ha én hívom. S a marha egyén még mindig vár, hogy majd tán meggondolom és magamhoz rendelem. - Mennyi ilyen nőstény szemét lehet a világon. Tudtam, hogy költői romantikus lélek volt Erzsébet királyné, de azt nem tudtam, hogy ilyen érdekes vággyal nézett bennünket, magyarokat. Törzsökös magyar királyt akart szülni nekünk. Rudolf főherceg akkor már megvolt, mikor ez a vers keletkezett; kire gondolhatott? Szomorú, hogy a legnemesebb lelkek hullanak el a leggyalázatosabb ütések alatt. Luccheni című versem volt a második nyomtatásban megjelent versem, Erzsébet halálakor jelent meg a Debrecen c. debreceni napilapban. 245 MAGYAROK KIRÁLYA Irta: Erzsébet királyné Magyarhon, kedves magyar nemzetem, Tudom, bilincseid mily nehezek, Szeretném feléd nyújtani kezem, Hogy szolgaságodtól megmentselek. Elhullt sok hős a harcok mezején, Ki honért és szabadságért kiált, Szent frigyet kötnék most veletek én És adnék fiaitoknak királyt! Királyt, ki törzsökös magyar legyen, Ki talpig hős, acélos férfi volna, Csupa erő és tiszta értelem, És szíve csak Magyarhonért dobogna. 244 Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékában a tündérkirály Zuboly fejét egy szamáréval cseréli ki, és úgy intézi, hogy Titánia, a tündérkirálynő beleszeressen. 24 5 1899. (Vö. Durkó 1961, 486.)
