Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

másnak vagy ellenszenvesnek talált, és féltem, hogy érzékenységét megbántottam valamivel. Most olvasom el hatodszor (egymás után) kedves, meleg sorait. Érzem, hogy csupa derű és mosoly az arcom olvasás közben, és hangosan felkacagtam, ahol azt írja, hogy úgy szeret engem, mint a befőttet! Akkor én viszont úgy szeretem magát, mint a datolyát, mert én a napsugár és a vers után rögtön a datolyát szeretem legjobban a világon. Ez bizonyára egyike az apámtól rám maradt többrendbeli atavizmus jelenségeinek. Érdekes, hogy ma egész délután magára gondoltam, ami annál könnyebben ment, mert mára egyedül Oláh Gábort vittem magammal barangolásaimra és a görög hegyek csúcsain isteni nektárként ittam a verseit szédületesen igéző magányban „egyedül a tengerrel". És folyton arra gondoltam, hogy milyen jó lenne itt Oláh Gáborral zarándokolni a juhnyájak kolompjának és a tenger zúgásának muzsikája mellett. A fenséges táj káprázatos, gigantikus méreteivel olyan megdöbbentően és dermesztően szép volt, mintha Oláh Gábor teremtette volna annak az „isteni szikrának" erejével, amely benne vulkanikus tűzzé árad néha. Képzeljen el egy hosszú-hosszú, talán 10 kilométer hosszú sziklás hegyláncot, amely mire ideér ebbe a jeruzsálemi ábrázatú városkába, több helyen megszakad, helyesebben kettéhasad, s az így keletkezett szakadékokon át hidak vezetnek a további városrészekhez, vagy mély utcák nyíltak aljukon. Egy ilyen elszakadt sziklavéget épületté varázsolta valami romantikus lelkű építész, magából a sziklából kivájt szobákkal és ablakokkal, de úgy, hogy az épület tetején sétálni lehet, mert folytatása a hegytető útjainak. - Itt sétáltam ma délután Oláh Gáborral a kezemben, az ajkamon és a szívemben és innen néztem, körülbelül 300 méter magasságból, a nyugalmas tenger zöld hullámait és a feljövő holdat, amely ezüst lávát öntött reá. Jöjjön ide jövő nyáron maga is! Meglátja: milyen és mennyi boldog örömben lesz itt része! Itt jut eszembe az is, és ezzel a vallomással tartozom magának (miután már jó barátokká lettünk), hogy egy őszi alkonyatkor, amikor a Nagyerdőben sétáltam, 1927-ben, már gyógyult idegekkel (- én is átéltem „október égő kápolnáját" -) hirtelen meleg hullámú erős óhajtás szállott meg, hogy találkozzam magával és megismerjem Oláh Gábort - „még nincs este, gyorsan villamosra ülök és bekopogtatok a Kar utca 29. alá, és megkérdem: találja ki, ki vagyok?" Gyorsan elrohantam a villamosmegállóhoz, fel is szálltam, le is szálltam valahol a főutcán - és percekig habozva ténferegtem a járdán és nézegettem a kirakatokat. Egyik kirakatban datolyásskatulyák ötlöttek a szemembe: bementem és vásároltam egy dobozzal. Kimentem, felbontottam és enni kezdtem a datolyát és tovább sétáltam habozva. „Mindjárt megkérdem egy rendőrtől, hogy merre van a Kar utca?" - gondoltam. De már felgyúltak a villanyfények és egészen sötét volt. „Hátha éppen egy nő van nála, mit fog az gondolni rólam, hogy este 8 órakor ismeretlenül betoppanok egy legényemberhez. Akkor azt fogom mondani, hogy: kérem, itt lakik Fekete Jánosné? Nem? Pardon, akkor eltévesztettem a házszámot." Mire idejutottam a képzelt beszélgetéssel, valahol kongatta a templomóra vagy a szívem - vagy egy járókelő mondta társának: 1/2 9! - Jaj! kizárnak az