Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

kértem. Talán majd meggondolja egy kicsit: hamisan esküdjék-e vagy ne. Különben mind a két ügyvéd ezt a nőt cibálja: most új lakásáról ki akarják lakoltatni; a nő ügyvédje azzal biztatja: nem baj, hadd kerüljön ki az utcára, az is használ az ügyének! A nő sír: de hova hajtsam fejemet? Viszont az én ügyvédem üzen egy újságíróval neki: rögtön lesz jó lakása, csak - kezdje meg velünk az egyezkedést. Ez a jog technikája. Ezalatt az Egyetemen, Pap Károly egyetemi tanár, barátom, elnöklete alatt, sorsomról próbálnak dönteni. Baja Mihály, Csikesz Sándor, Csobán Endre, Kardos Albert, Kun Béla barátaim. Azért ez mégis csak szép ezekben a halálos rideg időkben. S én? Otthon, vagyis itthon Huxley regényét olvasom magyarul: a Point counter point-et. (A végzet bábjátéka.)

187 * Közben pedig ugyancsak döngetik a zsidókat itt Debrecenben, az egyetemi hallgatók. Numerus clausus. Állítólag még mindig sok az izr. - Persze, a zsidókban dühöng a nemzeti, jobban mondva: a faji öntudat. (...) Bezzeg, mi magyarok, sokszor évekre, sőt évszázadra elfeledkezünk arról: kik vagyunk. Teng és pang a nemzeti öntudatunk. Nekünk is kellene már valami „jelt" kitalálnunk, hogy eszünkbe jusson mindennap kivoltunk. A mohácsi vész idején megszakadt nemzeti öntudatunk, mert a török csaknem teljesen kiirtotta a Duna-Tisza közének magyarságát. Erdély szerencsésebb volt e tekintetben. Sőt még a Dunántúl is. (...)

188 Ez a törvény rendes, általános alkalmazása. De az én vétkem, ha az, és nem hiba, más, mondhatnám bíborabb ruhába öltözött, szinte törvényfelettibb, mint a mindennapi botlás vagy indulat szürke ruhás vétsége. Az író lelke nem szorítható a mindennapiság, megszokottság előre kiöntött formájába, Protheus ágya lesz így neki a Törvény: vagy a fejét, vagy a lábát kell levágnia, hogy ítéletének mérőjére tehesse. Ez igaztalan volna - a Törvény pedig egy Istent szolgál: az emberileg tökéletes Igazságot. Itt tehát a törvénytevők is tragikus helyzetbe sodródnak: úgy kellene büntetniük, hogy igazságtalanok legyenek az igazság látszata alatt. (...)" {Daán-ügyben az alapvallomásom. 1933. szeptember 28. - DIM) (írása első felében Oláh tehát abban látja bűnét, hogy megsértette a művészet törvényeit, hisz a költészet nem pusztán a valóság utánzata, hanem ideák szerint átformált valóság, amelynek hitet kell adnia az olvasónak. Ezek szerint elismeri, hogy léteznek a művészetre és a művészekre egyaránt érvényes társadalmi törvények. Ugyanakkor később mégis ezek törvény feletti voltáról és ezzel kapcsolatosan a bírók tragikus tévedéséről beszél. Oláht mindvégig jellemző ellentmondásról van itt szó: egyszerre akar közösségi kötelmekkel számoló, a valóságnak tükröt tartó, korfestő munkákat író és egyszerre csak a saját maga törvényei szerint élő és a saját külön világának törvénye szerint alkotó művész lenni. E kettő szembenállását nem meg-, legföljebb csak föloldja, amikor módszertani síkra tereli kérdést: a verset „nem szabad bűnügyi kiindulópontnak venni, mert benne költött és való olyan szétválaszthatatlanul vegyül, hogy néha még a költője se tudná megmondani: hol végződik az igazság, s hol kezdődik a fantázia".) 187 A végzet bábjátéka (ford.: Berend M.-né). Bp., 1928. 188 Vö. Tokody 1986, 311.