Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

nyes maga sietett segítségére: aszpirint adott neki. Daán hallani sem akart kiegyezésről. „Hulla vagyok, mondja, hulla. Nem maradhatok tovább Debrecenben, itt lakást sem kapok már, megyek Pestre." - Gyorsírást tanul: újságtudósító akar lenni. Szegény, mi minden nem volt már. Egy katonatiszt szeretője, színésznő, egy Leo nevű bűvész macája, nem tudom mi: Konstantinápolyban, itthon pedig egy „leánynevelő intézet" főnöknője, nyelvmesternő és diétáskosztadó, meg hárfakészítő. Most már eléggé kijárta az élet iskoláját ahhoz, hogy újságíró legyen belőle. - Fényes ügyvéd másfél óráig beszélt neki, hiába. Odaadta egyik színdarabját: Asszony a máglyán, s ennek egyik alakjára, az önzetlen jó barát orvosra hívta föl a nő figyelmét: ilyen ember ő, mind a két félnek jót akar, ne a rideg ügyvédet lássa benne. Bezzeg az ellenfél ügyvédje, Lévay úr, ugyancsak veri maga és Daán mellett a dobot. „Kivégzem Oláh Gábort!" - fenyegetőzik a szerkesztőségekben, nem minden szándék nélkül. Én lopom a napot. Harmadik hete vagyok szabadságon. Olvasom Stendhal Pármai kolostorát és kis novellákat írok a P. H. számára. - Anyagi romlás vagy megrendülés fenyeget. Mindenre készen kell lennem. Közben itt járt nálam két egyetemi hallgató (filozopter), engedjem meg, hogy a Falu-szemináriumban előadást tartsanak rólam. Kérem, tessék. Szükség van, mondják, az Oláh-revízióra. Bizony szükség, gondolom: az Oláh-ra is, de az oláhra is. Megtartották az Oláh Gábor-estet, Gulyás Pál barátom tartott rólam nagy előadást; állítólag majd a Protestáns Szemlében jelenik meg. Ez a kis hadari Gulyás borzasztó jelentőséget tulajdonít tévedhetetlen igazmondásának, nem tudom, mit hozott ki verseimből és mit tett beléjük. Rossz nem lehet, jó nem lehet - mint Macbeth mondaná.

174 Ha ez revízió: vagy korán jött, vagy későn.

175 174 Shakespeare: Machbet. I. felv. 3. szín. 175 Gulyás Pál kiindulógondolata, hogy akarat és tehetség disszonanciája miatt elhibázottak Oláh művei. Oláh nagynak szeretné tudni magát, szoborra vágyik és ez a szoborOláh írja a műveket, de a nagyság mérhetetlen vágyával és akaratával nem tud lépést tartani tehetsége. Műveiben egyre nő az aránytalanság. Az egyensúly felbomlása következtében Oláh munkái egyre inkább a groteszk körébe sorolhatók. Ráadásul „[a]zok a stílfellobbanások, amelyek korábban oly izgatóvá tették (...) Oláh versrészleteit, a háborús évek után (pontos határt nem húzhatok) mindjobban elfakulnak, ellomposodnak, s helyükbe lép a széphagzású szavak circulus vitiozusa, az eufónia egy helyben ropogása." Az értékhangsúly épp ezért a pályája első felére tehető. Ha Oláh felismerné saját tehetségének kereteit, akkor sokkal jobb műveket alkotna. „További sorsa, mint alkotóé, attól függ, mennyire képes magára találásának következményeit levonni, jellegzetességét föl tudja-e fokozni autonóm műalkotássá. (...) Oláh Gábor, munkásságának jelenlegi mérlege szerint, nagyon közel áll ahhoz, hogy hőskora elhasznált égési termékeitől megmérgezve végleg elmerüljön önnön szavainak Nirvánájába, ha csak egy elszánt magábatekintés és műfaji alázattal áthatott sűrítő mozdulat az utolsó pillanatban vissza nem rántja." (Gulyás