Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

benve vettem észre, hogy Debrecenben nincsenek urak. Jémini, mi lesz itt velem?

61 (...) Most vettem észre, hogy semmi sem vagyok.

62 Tanári oklevelem még nincs; de állásom már lehetne, s az sincs. Kaptam magamat: bekérezkedem Bodor Aladár barátom helyére, kollégiumi könyvtártisztnek. Ez olyan átmeneti állás volt akkortájban fiatal óriások számára. Hivatali főnököm Ferenczy Gyula theológiai tanár volt, aki a legravaszabb magyarok családfájáról hullhatott le, mint későbbi sorsom igazolja. Sehogy sem tudtuk megérteni egymást; ő mindig felhőkön lovagolt, bár veszettül reális ember volt - én pedig mindig reálisan akartam felfogni az életet, holott gyámoltalanul idealista lelket lelkeztek belém. Ádám és Lucifer szerepét játszottuk, de fonák módra. Most az lett volna a feladatom, hogy doktori szigorlatom szóbelijére készüljek. Csakhogy elment a kedvem minden robot-tanulástól, s azután 300 koronám sem volt, ami nélkül vizsgáztatóasztalhoz sem ülhetek. (...) Karácsony György c. drámámmal ez idő tájt pályáztam Makó Lajosnak, az akkori színházigazgatónak egy pályatételére: „írassék komoly vagy víg darab, egész estét betöltő, Debrecen város múltjából." Na, ez éppen jó, gondoltam, debreceni tárgyú. De a Fekete ember

63 nem nyert; Vályi Nagy Gusztáv „Gábor diák"-ja vitte el előlem a díjat. A bírálók ugyan megdicsérték a hősi tragédiát, már látták benne az „oroszlánkörmöket", de magát az oroszlánt még nem; nagyon sötét és rémes volt, az ártott hibátlan jambusainak. Én még akkor becsületem megsértésének hittem elbukásomat.

64 Fájt, fájt, fájt. Még inkább fájt, mikor végignéztem a nyertes „Gábor diák"-ot. Na, bizony ez nagy semmi volt az én kis valamim mellett. A bemutatójáról én írtam, s igen őszintén írtam. Vályi Nagy Gusztáv, szegény, azt hitte, bosszúból és irigységből „rántottam le" koszorús darabját, s olyan ügyesen ellenem hangolta a közvéleményt, hogy minden színházjáró megvetéssel nézett rám.

65 61 „Szörnyen bánt, hogy Debrecen nem tart ott az irodalmával, ahol az az irigyelt Szeged! Mikor érjük még utol, teremtő Isten! Tán sohasem. A múltkor is, hogy olvasom Móricz Pali cikkét Szeged írógárdájáról, olyanokat vág bennem az érlüktetés, hogy felbuzdult vérem majd kiüti fejem két ablakát! Jaj, ha én azt úgy el tudnám mondani: mi halmozódik össze bennem év-év után, csudálkozásba ejteném a rám félvállról tekintőket." (O. G. Madai Gyulához, 1904. aug. 11. - DIM) „Az élet = evés. Legalább Debrecen ezt tanítja. Itt, barátom, egyebet sem tesznek, mint esznek." (O. G. Juhász Gyulához, 1906. jan. 21. - DIM) 62

„...a pesti négy év volt az én aranykorom. Nyomorúság fakó köntösében járt ifjúságom királya; talán nem ismert rá senki, de ő tudta magát és királynak tudta, szegény. (...) Szárnyam volt, Pesten már kezdtem bontogatni - de a szörnyű szükség lenyirbálta. Tanárnak kellett készülnöm, mikor bennem Európát felforgató tűzhányó háborgott..." (Oláh 1931, 210.) 63 A Karácsony György című drámája címváltozata. 64

Pedig Oláh maga is kritikusan szemlélte darabját: „Hamari munka, nem mondom. De mit csináljak? Úgy voltam véle, mint az adósságaimmal vagyok (...) Rémes egy tragédia ez, tele éghasogatással, de hát már ezzel tartoztam az ördögnek. (...) Nem olyan jó, hogy rossznak ne lehetne mondani, de mégsem olyan rossz, hogy jónak is ne lehetne látni." (O. G. Madai Gyulához, 1903. júl. 10. - DIM\ 65 Oláh ekkor a Debreczeni Független Újság színházi rovatának vezetője volt, Sipos Béla bízta meg ezzel a munkával. (O. G. Gyökössy Endréhez, 1905. nov. 19. - DIM) - „Lehetet-