Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
IV. kötet
vis intertiae-vel 117 is, amely ólomsúlyú gravitációval húzza le a testét a Kar utcai kis lakás négy fala közé, miközben képzelete annál dacosabb és merészebb kirándulásokat tesz a legkülönfélébb tájak, gondolati és érzelmi régiók felé. Úgy van. De ezt már megírta Juhász Géza is rólam. Azután: „írói pályája kezdetén nemcsak maga ez a roppant ambíciójú költő, hanem sokan mások is azt hitték, hogy 25 év múlva O. G.-t a közvélemény egyhangú meggyőződése a legnagyobb magyar írók között fogja tisztelni. Ez azonban nem következett el; O. G. nemcsak a legnagyobb magyar költői lángelmék magasságába nem jutott fel, hanem költészetének megítélése terén ma is annyira megoszlik az irodalmi közvélemény, hogy ez szinte meglepő, sőt érthetetlen. O. G. fiatal korában nagyszerűbb jövőről álmodott, mint amilyen a tehetsége révén megilleti; viszont azóta annyi elismerés sem jut osztályrészéül az ítélkezésre illetékes fórumok és egyének részéről, amennyit a tehetsége bőven megérdemelne, az erkölcsi igazság szempontja pl. egyenesen megkövetelne." Helyes. De engemet, Rákosi Jenőt kivéve, a pályám kezdetén sem tartott senki „legnagyobb magyar írók" közé igyekvő pasasnak; lángészjelöltnek; azóta meg „féltalentum" a gúnynevem Pest zsidó íróköreiben. Lángész? Hm. Ha Herczeg Ferenc vagy Móricz Zsigmond lángész, úgy nem szeretnék lángészjelölt lenni. Ady: lángész, mert agyforgása nem normális. Azt hiszem, a lángelme 50%-a mégis csak „kóros elváltozását" jelenti az agynak. A másik fele: a tehetség háza. Hogy az én agyammal hogyan áll a dolog, talán ma még ne kutassuk, majd post mortem 118 . - Kicsoda ma, 1931-ben a lángeszű magyar író? Jaj, kérem, a lángelmék nem futkároznak olyan csapatosan az utcán, mint a rikkancsok. Azután mond egy igazán jót is Zsigmond: „Ady Endrének az érzése olyan lehetett O. G. iránt, amilyen a Petőfié lett Tompa Mihály iránt, mióta azt látta vagy hitte róla, hogy »futtatni akar vele«." - Inkább ne legyen Ady új Petőfi, semhogy én legyek az ő vidéki Tompája. De a helyzet analógiája feltűnően érezhető. A lírikusról ezt mondja Zs.: „O. G. költői egyéniségének fő fogyatkozása az, hogy noha jó negyedszázesztendei múlt van mögötte, mind mai napig sem tudott az igazi kiforrottságig eljutni, talán nem is jut el soha. Kritikusai nem tudnak tisztába jönni vele, mert roppant termékenysége örökös ingadozásról, kísérletezésről, magakeresésről, irányváltoztatásról tanúskodik. Ha kevesebbet írt volna (= ahá! ahá!), talán ez a kevesebb több volna a művészi romolhatatlan értékek mérlegén. De egyrészt maga ez a túlságos szaporaság természetszerűleg salakossá teszi a költészetét, másrészt könnyen hangolódó költői egyénisége folytonos ide-odalengést mutat a legkülönfélébb nagy 117 Tehetetlenségi erő. 118 Halál után.
