Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

neplés" egyszerű, kiskörű, de meleg volt. Haj, 1906 táján még világhírről ábrándoztam: Albion hajóján leng hírem lámpása, Germán vérteseknek pajzsán ragyog képem, fel, s ebbe a miliőbe állítva beszélt Oláhról, aki a maga monumentális egyéniségével a XX. század magyar irodalmának egyik legfőbb és legsúlyosabb értéke. (Debreczen, 1930. május 13.) - A Debreczeni Független Újságban Kardos Albert Tisztességet az irodalomnak című írásával köszöntötte a költőt. Cikkében az irodalom megbecsülésének hiánya és „az elefántcsonttoronyban lakozó" költő közti összefüggést boncolgatta. - Ugyanebben a számban közöltek beszélgetést Oláh Gáborral is, aki elmondta, hogy dacból maradt a városban, meg akarta mutatni, hogy írói hírnevével csak azért is elkápráztatja városát, aztán keserűen így folytatta: „Nem tudtam, hogy ehhez nem hatvan könyvet kell megírnom, hanem társadalmi és politikai tényezőt mozgósítanom. A sikertelenség megölte régi, acélos lelkemet. Most már ha akartam volna, sem lehetett a fővárosba mennem: megrendült a hitem magamban. Soha nem bíztam többet igazán egyetlenegy soromban sem. A táltosfiú sikerét gúnynak, tréfának vagy: halotti búcsúztatónak éreztem. Még ha vágnak, lerántanak: fölberzenkedik olykor bennem a hajdani énem, s valamennyire áltatom magamat, hogy hiszek magamban, vagyok valaki. De már ez is csak komédia (...) Bármennyire óvakodtam is Debrecen porától: csak rám szállott, csak befedett (...) Viszont - máshonnan nézve -, Debrecen romantikus hely, Jókai elhitette a magyarsággal, hogy az. Barkó Paliékat itt csapták ki a Kollégiumból. Meg Csokonait is. Meg engemet is. Ez vetne rám később valami jobb fényt, csakhogy előbb meg kell halnunk. Ha kálvinista szemmel nézem sorsomat, az eleve elrendelés kánona zúg bennem (...) De ha szabadabb lélekkel tekintek végig magamon hát ennyire tudtam vinni?" A főváros irodalmi köreivel való kapcsolatáról így beszélt: a Kisfaludy Társasággal való jó kapcsolat kialakítását az gátolta meg, hogy a Dante című drámai költeménye megítélésében összekülönbözött Berzeviczy Alberttal, „Babitsot [pedig] tulajdonképpen [csak] most ismertem meg Debrecenben; egyszerű, jó fiú, nem keresztezzük egymás útját. Egyet azonban tudok róla: féltékeny minden valamirevaló költőre, mert a trónját meg akarja tartani (...) Nagyon szeretem a könyveit; imponál, de sajátságos: nem félek tőle. Adytól féltem. Ellenben Kosztolányi többször adta jelét, hogy számon tart és tudja, ki vagyok. Furcsa. Éppen ő, akitől legkevésbé várnám. Az életben kevés a logika." A beszélgetés végén a magyar irodalom jövőjét vázolta föl: „A magyar irodalom a jövőben sem lehet más, mint nemzeti életünk beharangozója és társadalmunk ünnepnapjain a legistenibb üzenet. Költészetünk egyoldalú, politikai színezete, úgy hiszem, megváltozik: nemcsak hazáról fog szólni, hanem hazákról; nemcsak emberekről, hanem emberiségről (...) A regionális, táj-költészet helyett ezt a hatalmas Gömböt, a Földet fogjuk majd költészetünk természeti tárgyává tenni (...) Lírikusok, ne aggódjatok: tiétek a jövő! Azt hiszem, a regények félig tanácsadó, életformáló népszerű tudományos művekké fejlenek; a most elakadt dráma pedig mint a holnap emberének új templomában elzengő új istentisztelet fog feltámadni. A fenség hangja közeledőben! (...) az ember közelebb lép az emberfölöttihez..." Mindezek után nem tartotta véletlennek, hogy az Ady Társaság és nem a Csokonai Kör vállalta az est megszervezését. Oláh kezdettől fogva szimpatizál a társasággal: „Magam ugyan a Csokonai Körnek vagyok régi tagja s alelnöke, mégis csodálatos - sokkal jobban izgat és érdekel a fiatal Ady Társaság mozgolódása. Mintha ott lappangana a jövő. Pedig a Csokonai Kör sem feküdt a fülére, mert éppen most indította