Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

sokszor bosszantott mert mi, magyarok sokkal tisztábban és művészibben írunk prózát is. Hanem az alakjai pompásak, sőt hellyel-közzel nagyszerűek. Pl. Behrens udvari tanácsos úr, a szanatórium főorvosa; véreres szemét, hosszú nyakát, roppant nagy kezeit, kacsázó járását mindig látom; kényszerülten szellemes vagy tréfás mondásait és szanatóriumi dialektusát is hallom. Ez az ember is beteg: mélabú öli, ha sok szivart szív; felesége ott porlad a davosi temetőben; az a hang köti ide az öreg urat is. Remekül tudja rábeszélni betegeit, hogy maradjanak még, öt hónapig vagy öt évig. Pedig neki semmi haszna az idő meghosszabbításából, ő csak „alkalmazott", s a beteg emberiség segítője. Azután a sovány, tüdővészes jezsuita, Naphta úr, aki zsidó fiúból lett katolikus és szerzetes. Elete szakadatlan gúnyos vitákban telik itt, a szabadkőműves olasz írót: Settembrini urat vagdalja életrehalálra. Ennek a két embernek a vitatkozása tölti be a 2. kötet jórészét. A fiatal Castorp Hansot szorítják közre, mintha neki magyaráznának, mintha az ő rokonszenvét akarná megnyerni mind a kettő. Nagyon féltik egymás hatásától fiatal tanítványukat, különösen a kockás nadrágú és sárga kabátú Settembrini, a regény legérdekesebb alakja. A jezsuita és a szabadkőmíves egyszer annyira összevesz, hogy a jezsuita párbajra hívja a szabadkőművest. Pisztolyra állnak ki, 15 lépésre. Settembrini a levegőbe lő. „Gyáva!" - kiáltja végső szónak Naphta -, s a következő pillanatban önmagát lövi főbe. Úgyis megvoltak már számlálva napjai. - Azután a tüdőbajos hadnagy, a kis Ziemssen, ez a lovagias fiú; nem győzi bevárni gyógyulását: idő előtt elszökik a szanatóriumból - beáll a csapatába, hadnagyi ranggal; beteg lesz, visszajön és meghal, gyönyörűen. Ez a halál egyik legszebb része a regénynek. Szinte döbbenetes arányokban bontakozik ki az óriás hollandus alakja, aki szeretőjével, Chauchat asszonnyal jön a szanatóriumba, azzal az orosz nővel, aki előbb már a Castorpé volt. A vörös arcú hollandus megérzi, hogy csak ezek szeretik egymást: kitér útjukból, öngyilkos lesz, megmérgezi magát a varázshegyen. - Chauchatné, a beteg Venus, érzéki nő, aki megédesíti férfitársai utolsó éveit, s talán feledkezésből adja oda testét másoknak. - A hős, a húszéves Castorp Hans, kedves és rokonszenves fiú. 7 évig gyógyul Davosban; s mikor egészséges: kitör a világháború; önként jelentkezik és egy szörnyű rohamban tűnik el szemünk elől. Sok finom irónia van ebben a regényben. Magának Davosnak a mágneses tulajdonsága is rendkívül elegánsan érezteti az üzleti alapot; de úgy, hogy azért nem árt a világhírű hely jónevének. Valószínű: Mann Tamás úr is üdülgetett ottan valaha. Annyi bizonyos, hogy míg olvastam a masztodon

91 regényt: magam is ott éltem 5000 láb magasan, a felhők között, amelyeket Behrens udv. tanácsos úr mindig ködnek mond. Egészen új világ ez; magam is éltem ilyen beteg társadalomban Cirkvenicán hat hónapig, a Tátrában több nyáron át. Mondhatom: a Mann megfigyelései kitűnőek, igazak. Ilyesféle emberekkel találkoztam én is szanatóriumi számkivetésem idején. 91 Hatalmas.