Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Az Urak és szolgák verses regényemet július 19-én befejeztem a Nagyerdőn. Egy domb tetején, gyönyörű fák árnyékában, madarak fuvolázása, rigófütty és harkálykopácsolás zenéje mellett. 18 rész lett, vagy 660 (652) vers, 14 soros, Puskinforma, amilyenben Anyegint írta. Majdnem tízezer (9128) sor; nagyobb, mint a Goethe első Faustja. A mai Magyarország siralmas helyzetét festem benne, egy mindig szerettem: van benne valami kedvesen gyermekes; hogy néha kacérkodik az őrülettel és a halállal: nem olyan nagy baj, mert művészetének van haszna belőle. Szegény Tóth Árpád kibukott a sorból (...) Harsányt Kálmán is elhullott a kínok mezején (...) Szóval: vagyunk. Elünk és remélünk; izgatunk és énekelünk. Mind más-más hangon, más-más regiszteren. Aki nagyon magasból hallgatja, tisztán hallja, hogy ezek a különböző hangok milyen édes harmóniába folynak. (...) En is dalolom, ezt már le nem tagadhatja az élő tagadás sem. (...) Része, tagja vagyok a magyar szimfonikusok nagy énekkarának." A kötetről a Nyugat közölt megsemmisítő kritikát Sárközi György tollából: Oláh költészete ,,[c]supa nagy gesztus, hatalmas vízió, mázsás szavak dübörgése, színes jelzők ömlése, groteszk ötletek kavargása, képek és metaforák zúgása - a költő szinte beleizzad és beleremegnek izmai -, de ha ezt a rengeteg súlyt meg próbáljuk emelinteni, azt látjuk, hogy minden papírmaséból van." A gesztus „üres handabanda", a vízió „szemléletesség nélkül való szótömeg". Sárközi részletesen szól a grammatikai hibákról és a képzavarokról, amelyek oka, hogy Oláh „nem szeret egyszerű lenni és ritkán tud ökonomikus lenni", „mindig a zsenit játsza", „mindig minden akar lenni". (Nyugat, 1930.1. 647-648.) - Könyve kritikai méltatását a Nyugatban maga Oláh kérte Móricztól: „Nekem mindegy, akárki ír róla, mert a könyvem jó, s kritikusaimra úgysem sokat adok... A könyvemről pedig díszhelyen írass!" (O. G. Móricz Zsigmondhoz, 1930. jan. 22. - Móricz 1984, 63.) Móricz elküldte a kötetet Babitsnak: „A vers és a kritika a Babitsé. De külön beszélek vele, hogy felnőtt emberrel írassanak." (Móricz 1984, 66. és 82.) - Juhász Géza válaszolni szeretett volna Sárközi kritikájára. ,,[M]ikor leveledet megkaptam - írja Babits -, Oláh Gábor könyvét már kiadtam bírálatra Sárközi Györgynek, aki, mint olvashattad, elég kemény kritikát írt róla a Nyugatban. Nem zárkóznék azonban el az elől, hogy kivételesen, Oláh Gábor személyére való különös tekintettel, a Díspwta-rovatban visszatérjünk a dologra, olyan formában, hogy Oláh Gáborról, tehát nemcsak éppen az új könyvéről, a magad szempontjait is kifejtsed. Nem arról van szó, hogy a megjelent kritikával polemizálj - ami a Nyugat szerkesztőségi elveivel ütköznék -, hanem Oláh múltjának és egyéniségének értékeit szegezd az új könyv alapján leszűrt szigorú ítélettel szembe, vagy az általad említett verselési szempontokra hívd fel a figyelmet." (1930. okt. 17. - Lévay 1987. 79-80.) - Juhász írása Oláh Gábor legújabb versei (Disputa) címmel jelent meg a Nyugatban (1930. I. 740-741.). Szerinte Oláh költői fejlődése a plasztikus, a külső valósághoz kötött lírától a tisztán belső valóság, a formai alakítás és bravúrok, a költészetet zenének tekintő felfogás irányába haladt. Tételszerűen is megállapítja: „nem a külső valóság az ő igazi anyaga. Mennél inkább ragaszkodik élményeihez, annál nyersebb alakítatlanságban merednek ránk a száraz tények s így lesz ez az ábrándhajszoló romantikus a kulcsregény egyik legkorábbi futárává." Nem állítja, hogy e költészet problémátlan lenne, de felhívja olyan költészettörténeti szempontra is a figyelmet, amit eddig nem vettek számba a kritikusok, mégpedig Oláhnak a magyaros verselés korlátainak tágítására tett kísérletére: „Nem szabad ezt lekicsinyellni. Oláh kezdettől viaskodik a magyar ritmussal, minden kortársánál kitartóbban és eredményesebben." Hisz Ady is, ha magyar ritmust választ, a hagyományos versformákon belül marad,