Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

A Nagytemplom előtt jön szembe velem egy nő. Kalapja, haja szemébe húzva... őszintén szólva: olyan kurtizános... „Már meg sem ismer" - mondja messziről. Megismerem, kék szeméről és szőké(-re festett) hajáról. Józsa. Lusztig Józsa. A vidám zsidó doktorkisasszony - akinek a testébe vadul szerelmes voltam ezelőtt pár évvel. - Magát nem lehet soha látni. Miért búvik az emberek elől? Baja Miska mondja, hogy mindenkit elkerget magától. Hát mi ez? Nem mondhatom neki: a haldokló állat is elvonul a rá bámészkodó szemek elül a rengetegbe... Ez a nő soha nem olvasta De Vigny Farkasát. Hát ezt mondom: - Nem vagyok rászorulva senkire. Majd ha rá leszek: kopogtatok. Magának is az ajtaján. Aztán beszéltünk előre, beszéltünk hátra, össze és vissza. Összevissza. Valahogy azt kérdi tőlem Józsa: - Miért nem vesz el engemet? (Valamikor ígértem neki.) - Akkor már inkább a mamáját, ha majd özvegy lesz. Hozzám illőbb: 47 éves. Maga - hány éves is, Józsa? Még egészen fiatal, így harmincas formában is... - Most vagyok 30! - Nem 32? - 1899-ben születtem. - Úgy tudom: 1896-ban. Millennium! - Apám akkor még el sem vette anyámat. - Pardon. Visszavonom. - Nem normális ember. (Haragszik!) - Isten őrizzen, hogy normális ember legyek. „Én nem leszek a szürkék hegedőse, hajtson szent lélek, vagy a kocsma gőze", vagy Józsa szerelme... Feszélyezett. Zavart. Néz össze, vissza. Élvezem. Egy terhet taszító ember jön az út közepén szembe velünk. Rámutatok: - Nézze: ez normális ember. Ilyen kell magának? Józsa szomorú. Már nem látom a szemét. Homlokát is beágyazza haja egészen. Szomorúan köszön. Megy. Hova? Állítólag egy betegéhez. Lehet, a szeretőjéhez. (...) Főreál-iskolai tanár vagyok. Igazgatóm bizonyos Zalai János, ezelőtt Zlatochlavek Jano, pravoszlávból magyarrá idegenedett senki. Katolikus is hozzá, tehát a külsőségek, a hűhók imádója és rendezője. Szegény állami főreáliskolát nem a tanárok és tanulók nagyszerű szellemi nívójával akarja híressé és tekintélyessé tenni, hanem - zenekarával. Diákzenekart szervezett, egy cseh-osztrák eredetű tanárunk: Kollwentz Rudolf úr vezetésével. Tömérdek pénzt és időt beleölt ebbe a malacbandába, mert az. Igaz, hogy drága pénzen katona-muzsikusok oktatják a fiúkat, de hiába - nem bírják tüdővel a disznó nagy trombiták recsegtetését. Ti. fúvó zenekar az egész. De pravoszláv Zlatochlavek Janónak zene kell, a fene egye meg.