Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

1902 (...) Egyetemi életemnek második esztendejében már kezdtem felkapni az ugorkafára. Gyulai Pál szemináriumában felolvastam Tóth Edéről

46 és Csokonairól szóló dolgozatomat. Tóth Ede érdeméről még csak vitatkoztunk a nemes öreggel, de már Csokonain elaludt..., s mikor fölrezzent, csak annyit mondott: „Jól van, kérem." A Négyesy-sziveketpároltató-óráknak én is hű látogatója voltam. Itt olvastam fel Gyulai, A tűzimádó, Nehéz idők stb. versezeteimet

47 Csak azon csodálkoztam, hogy ezeket a hosszú döngécseléseket oly türelemmel hallgatták végig, sőt meg is dicsérgették. Egyszer Ibsen Rosmersholm-)áró\ tartottam előadást, fel is olvastam fordításomnak egy részét. De ez már 1903-ra esik. (...) ezek a Négyesyórák hoztak közelebb a Goethe-fejű Kosztolányihoz, a kis ferdefejű, ragyogó fekete szemű, kis gnómomhoz, Juhász Gyulához. Kosztolányi leghíresebb műfordítónk volt, a kis Juhász a legszellemesebb bírálónk, szóban. Juhásszal később is fenntartom a barátságot, de Kosztolányit elfújta mellőlem a hiúság szele.

48 (...) 46 Tóth Ede (1844-1876): író, költő. A falu rossza című, a korban hallatlan népszerűségű népszínmű szerzője. - A Tóth Edéről készített tanulmánya mj.: Tanulók Lapja, 1901. február 24. 22. sz. 47 Gyulai címmel nem jelent meg és kéziratban sem maradt fenn verse; A tűzimádó. Regényes opera. 1903.; Nehéz idők. Dráma. K. n. 48 Oláh 1910-ig intenzív levelezésben állt Juhász Gyulával. Kezdetben nem költőnek tartotta Juhászt, hanem esztétának, irodalomkritikusnak és költészeténél sokkal többre értékelte a sajátját. 1910-ben azonban már ő kéri szegedi barátja segítségét, hogy bekerülhessen egy, Horváth Henrik által szerkesztett, német nyelvű antológiába. Később levelezésük megritkult, kapcsolatuk esetlegessé vált. Egymástól való fokozatos eltávolodásuk oka mindenekelőtt az volt, hogy Juhász megtalálta önálló költői hangját, s nem szorult Oláh segítségére. Továbbá Juhász - Oláhval ellentétben - tagja lett a Holnap társaságnak. (Vö. Péter, 1962.) Pedig Juhász hosszú ideig ragaszkodott a bokrétásokhoz, s „a maga nehezebb sorsának keservesebb élményeit és politikai álmait szívesebben közli Oláh Gáborral, mint Kosztolányiékkal." (Kiss, 1962, 59-60.) - Juhász Gyula egyik - csak halála után megjelent - írásában megörökítette Oláh portréját és értelmezte költői útját: „Az egyetemen a legcsöndesebb emberek egyike volt, hosszú alakja, magyar ruhája, pápaszeme egyik jellegzetessége volt az akkori egyetemi életnek, világfájdalmas arccal temetkezett könyvekbe és újságokba, rengeteget tanult és tanított, gyűlölte a nőket és imádta a magányt. Volt benne valami ellenállhatatlanul érdekes romantikus pátosz, sötét tekintete, mélységesen komor hangja olyan idegenül hatott abban a derűs, bizakodó világban. Kálvinista puritánság és byroni önérzet egyesültek benne, csodálatosan tiszta és gazdag nyelvművészete egy új Arany Jánost sejtetett. Beöthy Zsolt is őt tartotta az egyetemre járó költők közt a legkülönbnek. Ha beszélt, ha írt, mintha a magyar nyelv géniusza szólalt volna meg. Talán ez a különös tehetsége volt az oka, hogy nem az lett, aminek indult. A nyelv vitte őt, a szavak, a kifejezések, az árnyalatok bősége, ereje, nem tudott ellenállani a saját tehetségének, mint aki a zsírjába fulladt..." (Népszava, 1942. június 28., vö. Grezsa, 1964, 13.) Oláh is megírta a maga visszaemlékezését: „Juhász Gyulával egyetemi hallgató koromban ismerkedtem meg a híres Négyesy-órákon. Csodálkoztam, hogy fiatal arcán rán-