Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

csapásra észrevevő emlékezete: nagy tekintélyt szerzett neki az egyetemen. Sándor lassanként úgy megismerkedett vele, hogy előadásainak litográfiában

43 kiadója lett. Az öreg Beöthy szerette különösen a debrecenieket; megvallotta, hogy onnan kapja a legjobb anyagot. Asszisztense is egy Debrecenben érettségizett, nánási fiú, Kéky Lajos lett a Sándor idejében, Sándornak iskolatársa. Beöthy verseiről ismerte Tasnádit. Mindig csipkedte az idegen neveket rosszul író jegyzetkiadót: „Ej Sándor! Csak jobban ért maga a versíráshoz, mint az idegen nevek helyes írásához." Sándor egy szóval sem mondta, hogy nem - de azért igen bántotta büszkeségét ez a kis szurkálás is.

44 - Ott volt első és második évében még az öreg Gyulai Pál is. Alacsony, kacsajárású kis tudós, nagy cilinderben! S mindig szivarozik, mint Ujházy. Előadása nyikorgóbb, döcögőbb, mint a brassai úton istentelenkedő kenetlen tót szekéré. Szemináriumi gyakorlatokon, mikor a hallgatók olvassák dolgozataikat, el-elalszik a jó öreg. Míg ébren van, semmi sem jó neki, polemizál. Mikor felébred, észreveszi magát, s azt mondja: „Ez, barátom, jól van." A dicséretnek kevés szavát ismeri, legfelső fokozata: a jeles. Arany Toldija: jeles mű; Katona Bánk bánja: jeles munka. Madách Ember tragédiája: igen jeles költemény stb. - Szeret eldévajkodni, ha ismerős arcok veszik körül. Csak a kollokviumokon dühös, mert a sok gézengúz jogász, aki évközben felé se nézett órájának, betódul és zajong, nevet. Az öreg avval szokott érvelni: „Az urak neve egyetemi hallgató! Tehát hallgassanak, míg az egyetemen vannak!" - Azután megunta a dicsőséget és nyugalomba ment. Csak az Akadémiát járta Baross utcáról, nagyobb türelemmel, mint jó Arany János.

45 43 Kőnyomat. 44

„Hatalmában van a magyar nyelv (...) az ő nyelve is sokszor ragyog (...) de sokszor túlságba is megy a roppant szó- és jelzőhalmozásban (...) Csak az a csodálatos, hogy minden mondata befejezett, ha félrőfös is (...) Különösen sokat tudó ember. Szigorú ember. Le nem ereszkedő ember. Méltóságos úr. És bizony hideg is. Csillog mint a szép márvány, de nem melegít" - jellemzi a diák Oláh Beöthyt Madai Gyulának és Gulyás Józsefnek szóló levelében. (1900. nov. 29. - DIM) 45 Oláh világosan látta Gyulai szimbolikus jelentőségét. A régi, talán soha vissza nem térő világ egyetlen hiteles képviselőjét tisztelte benne: „Éppen tegnap colloquáltam az öreg Gyulai bácsinak, utoljára, mert az öreg itt hagyja az egyetemet. Szeptemberben már más ember ül a székében. Sajnálom, de te is sajnálhatod, hogy nem hallgathatod érdekes magyarázgatását. Csupa élő emlék az öreg. Mennyi mindenről tud beszélni! Petőfiről, Aranyról. Ez az egyetlen ember, aki a régi jó időnek itt felejtett utolsó strázsája, kivont karddal áll a tudomány és költészet csarnokának ajtajában, vasvillaszemekkel vizsgál minden arra menőt, aki be akar lépni: azt megegzekválja, megugratja, hetvenhétszeres tortúrán ereszti keresztül, de ha nem tetszik a fizimiskája, kétélű kardjával az orra alá kaparász, sőt néha-néha jókat is húz kardlapjával a modern-ipse becses felére. (...) azt hiszi az öreg, hogy míg ő itt őrt áll: ezen a kapun senki be nem jut az istenek csarnokába. Igaza is van - de azt nem veszi észre, hogy míg ő itt őrködik: gonosz modern emberek az épület túlsó oldalán kaput vágnak, s tódulnak bé seregestül, szemetestül, s a költészet szent egyháza korcsmának lesz tornáca - a vén strázsát pedig egyszercsak elhordja a kapu elől valami fergeteg, s a haladó idő betemeti szépen finom poraival a feledékenységnek (...) De én azt kiáltom: Éljen Gyulai Pál, sokáig!" (O. G. Madai Gyulához, 1902. máj. - DIM)