Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

Paul Géraldy: francia. Azt mondják, van nemzeti lélek; így a francia lélek eredettől fogva más, mint a magyar. így volna ez csakugyan? - Olvasom ennek a párisi bourgeois-poétának Én meg te c. verseskötetét;

294 a férj és feleség, a férfi és nő összeférhetetlenségének örök tragédiáját. Hát csak a franciák látnák ezt így? Olvasom az Ezüstmennyegző c. színmüvét;

295 gyönyörűen érezteti benne a családnak, a szülőknek és gyermekeknek lassú szétzüllését, szétválását; a gyermekek megnőnek, a lányokat elveszi és viszi egy-egy idegen férfi; a fiúk pedig, férfiakká serdülve, kiszakadnak az ölelő anyai karokból és más, idegen nőcskéket ölelnek, másképpen. Apa, anya egyedül marad. - Hát francia gondolat volna ez? Hiszen én is éreztem apámmal, még drága jó anyámmal szemben is ezt az örök elszakadást; pedig hiszen engemet nem ragadott el idegen nő... Úgy látom én: ha a lélek mélyéből szakad föl valamilyen emberi téma, az se nem francia, se nem magyar, hanem emberi. Úgy látom én, hogy Párizsban, Debrecenben: valamennyien egyformák vagyunk. Csak őszintén és mélyen nézzünk a lelkünkbe. Ugyan minek hát az a borzalmas nagy differenciálódás? Nem jobb volna inkább mennél jobban összebújnunk és összetartanunk nekünk, nacionalistáknak és internacionalistáknak? Északi, déli, keleti és nyugati embereknek? 1925: szent év. Egész Európa, sőt Amerika is, Róma felé néz, Rómába vándorol. Csak én gunnyasztok itt Debrecen porában, mert nincs „szárnyam" repülni... Bodor Aladárral gondolkoztunk azon, hogyan kellene olcsón és jól megjárni ezt a szent országot, de bizony 5 milliót sem tudtam összevarázsolni. Bodor azért nem megy az idén, mert harmadik fia születését várja. Én éppen Michelangelóval vajúdom, így éppen alkalomszerű volna „Rómába mennem", áldott állapotban levő asszonyok szótára szerint is. (...) 1908 nyarán is így vergődött a lelkem szörnyű ketrecében, de akkor fel tudtam oldani kínos lelki feszültségemet a párizsi úttal; most - szenvednem kell tovább. Debrecen semmibe sem vesz, vagy gyűlöl, Budapest elfelejtett, nem lelem hazámat a hazámban. Istenem, újra felvetem a kérdést: én vagyok beteg vagy az emberiség? Vagy mind a ketten? S azért nem tudunk egymással megegyezni? Most pünkösdkor volt a 25 éves érettségi találkozónk, de nem mentem el. Nem bírtam elmenni. Először: semmire sem vittem ilyen nagy idő alatt, most is rongyos tanár vagyok, egy szomorú kis diákszobában körmölöm kétségbeesett gondolataimat. Másodszor: fáj nekem az ilyen találkozó, mert úgy esik, mintha ifjúságom temetésére mennék... nagyon szomorú... Debreceni tanulótársaimnak be is jelen294 A verskötet 1925-ben Kosztolányi Dezső fordításban jelent meg magyarul. 295 Magyarul Salgó Ernő fordításában jelent meg 1925-ben.