Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

- Láthatod, hogy nem halt meg - felelt a férje halkan. Mintha csöndes bosszúság lappangott volna a szavukban, hogy: miért nem haltam meg? Egy parányi haladékot kérek, polgártársak! Úgy látszik, a testvéreim is hallhattak valamit hamarosan való elmúlásomról, mert a Mihály öcsém felesége, Debrecen legirtózatosabb nyelvű asszonya, Horváth Erzsi, elégedetten mondotta a minap urának, mikor egyik zsoltárt énekelték a szobájukban nagy fennszóval: - Valahányszor ezt énekeljük, mindig meghal a házból valaki... Természetesen, ez a valaki most én leszek. (...) * Ami vért tizenkét év alatt keservesen, önmegtagadással összegyűjtöttem, szeptember 14. elvitte. Két hónapja már és még mindig sápadt vagyok, sokszor szédülök, hideg borzongatja a hátamat. Sebaj. (...) A kedves, derék magyar úr, a kis gömbölyű Németh András, az Aranybika szálló igazgatója, nagybeteg. Megoperálták. Elmentem hozzá a fiával, Aladárral; hiszen ez a két idegen ember tette velem a legtöbb jót életemben, csaknem ingyen kosztot adva a háború, a forradalmak, s a leverés és leromlás izgalmas, szomorú éveiben. Az öreg úr előszobájában egy fehér és egy fekete kutya fekszik, igazán mondom: szomorúan, a fájdalom emberi arckifejezésével. Őrzik, virrasztják az urukat; Németh András két legkedvesebb kutyája. A szűk előszobából nyíló nagyobb szobában fekszik az öreg dunántúli magyar, a kovácsmester fiából, egyszerű pincérgyerekből milliomok urává emelkedett Aranybika szállós. Bizony, nagyon össze van törve. Ahogy a fia szól neki: „Apám, itt van O. G." - fáradt szeme megcsillan és futó öröm átvillanásával az arcán, szorítja meg kezemet: „Olyan régen várom, kedves professzor úr." Nagyon töredezve beszél, kezét sokszor imára kulcsolva — óh, ez a gesztus összefacsarta a szívemet; szegény édesanyám tett így halálos ágyán. Ettől a mozdulattól elvesztettem önuralmamat, s nem tudtam egy biztató szót szólani többé, nem Németh Andrást, édesanyámat láttam halálos ágyán, halálfélelmében. Nagyon leverten jöttem ki a házból. (...) Schmidt Lajos, egyetemi tanársegéd úr, aki operált, valami gonosz viccet követhetett velem el; nem tudom kiokoskodni egészen, de egyes jelekből azt következ-