Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

A kis, kedves G. Ilonka, igazán akaratom ellenére, belém szeretett. (...) A kis Ilus azt mondja: én vagyok az ő végzete. Nem tudom, hogy érti; de az bizonyos, hogy én nem rossz végzet vagyok. Tíz éve vár rám; s még mindig hiszi, hogy meghódít magának. Naiv leány, nem nagyon művelt, de van benne valami megható ragaszkodás. Csak azt nem szeretem, hogy rögtön elpityeredik; szinte sportszerűen űzi a körmyezést. Én pedig kettőt nem bírok ki: ha valaki körmével kaparja az ablaküveget és a nősírást. Március havában sokat barangoltunk a korán leszálló esték bársonyköpönyege alatt. Ilus roppant szeret ölelni és csókolni és simulni egész testtel. Az utcákon csaknem minden kapuban megállottunk, s nekifogtunk egymás boldogításának; de - sajátságos és komikus - alig karoltuk át egymást, már jött valaki, pont abba a házba, amelynek a kapujában mi lippentünk meg. Vágyunk tovább sodort: új kapu, új ölelés, új megzavarás. Egy helyt (Tanító utcán) egyenesen betörőknek néztek bennünket kritikátlan fantáziájú némberek, s már bezörgettek az illető ház ablakán, hogy jöjjenek ki, valaki fúrja a kaput! Mi leírhatatlan kacagással mentünk tovább, új kapualjakat keresni. A vásártér közepén egy sürgönyoszlop áll, ez volt a legdiszkrétebb pártfogónk; Ilus ennek vetette a hátát, hogy szilárdabban karolhasson magához kis gömbölyű karjaival. Nagyon ügyesen tud ölelni. Gyakorolja. Egy időben kimentünk a Nagyerdő elhagyottabb részébe. De itt valami éhes fantáziájú diák folyton a sarkunkban volt, nem tudtunk egymáshoz jutni tőle. Engem roppant mulattatott ez az incidens, Ilonkát pedig izgatta. Látom szegényről, szeretne összeolvadni velem, de nem mer: én pedig minden érzéki fellángolására hideg zuhanyt bocsátok. Azt mondja: milyen jó volna Hollandiában élni! Ott szabad a szerelem... ott nem ismernének bennünket... milyen jó volna... Mondom neki: menjen ki Hollandiába és szeressen onnan, távszerelemmel. Hívogat nyárára Erdélybe is, valami távoli rokonához; én nemet intek a fejemmel: nyáron könyvet írok. Felolvastam neki róla szóló négy versemet; meg volt hatva. Bár, őszintén szólva, nem a költőt, hanem a férfit szereti bennem. Azt mondja: nagyon imponálok neki. Ugyan mivel? A testemmel? A magasságommal? Szegény kis Ilonka! Szabó Dezső, a zsidók II. Heródese, in effigie

227 legyilkolván a hébereket Calais-tól Szt. Pétervárig, Londontól Massachussetsig - 1923 pünkösdjén, kibontott lobogóval átpártolt ellenségéhez, a zsidósághoz. Mi az ok? 25 ezer korona, amelyet a proletárdiktatúra idején vett föl Dezső az Államtól, s amelyet vissza kellett volna a kultuszminisztérium pénztárába fizetnie, de amelyet ő nem fizetett vissza. Pékár Gyula államtitkár beperelte, s most végrehajtással a bútorait vették volna Képletesen, jelképesen.