Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

keresztyénség nagy bűnbánó színjátékait az öröm és művészet szentséges érzésével váltanánk föl; mert ez a Föld nem siralmak völgye, mint a zsoltáríró mondja, hanem az Isten gyönyörű kertje, amelynek mi emberek vagyunk a virágai. Minthogy pedig ezt a szent illúziót a művészet kelti föl bennünk: nagy tiszteletben, nagy becsülésben kell tartani a művészeket! Ok az Isten igazi papjai. Más prédikátorokra semmi szükség. (...) A debreceni egyetemet Tisza István Egyetemnek keresztelték el. Június 5-én volt a névadás ünnepe. Előző nap estéjén Beöthy Zsolték tiszteletére összejöttünk az Aranybika teraszán, Tisza kedves cigányát, Magyarít

150 hallgatni. A vén, sovány, reszkető fejű Beöthy már vacsorája közben táguló orrcimpával lihegett a cívissé hasonult pocakos Magyari felé, aki Csokonai „Tihanyi Echó"-jával köszöntötte a pesti urakat. Nem is állotta sokáig a dicsőséget: fölkelt az asztaltól és átment a cigányok felé, közelebbről akarta szippantani a muskotályízú zenét. Mi is átszivárogtunk, csak a jogászok maradtak a régi asztalnál - vitatkozni. Beöthy neki-nekibúsulva sóhajtott egy-egy nagyot: visszagondolván rekrutakorára. Úgy rémlett: az összeaszott halál ül az asztalfőn, ódon zsakettben és Magyari cigánnyal húzatja fiatalsága nótáit. - Ott hallgatott a gyermeki tiszta tekintetű, rózsás piros arcú, kopasz és hófehér szakállú Balogh Jenő, az Akadémia új titkára, volt igazságügyminiszter. A kedves, magyar képű Kozma Andor legényesen viseli hatvanegy évét; csak egy kicsit megeste haját a dér; ej, de pompás anyagból van formálva! Teste is, mint a lelke konzervatív. Hallom, hogy Goethe Faust-jának mind a két részét lefordította. Jó is volna már egy művészi fordítás... de úgy sejtem, az nem Kozmától kerül ki. Egy pesti újságíró fiumei útjáról beszélt. Kérdem: látta-e D'Annunziót? Sőt hallotta is. Valamelyik színházban propagandaelőadást tartottak; egy teljesen vak olasz tiszt lelkesen szónokolta a színpadról: milyen boldog, hogy mind a két szemét odaadhatta hazájáért! Maga D'Annunzio egy páholyban ült; fél szemére ő is vak, valamelyik repülőkirándulása közben lőtték ki félszemét a háború alatt. A közönség hallani kívánta. Felállt és beszélt. Gyönyörűen. Magával ragadó sodra van a beszédjének, s nagy szuggesztív ereje. Ha beszél: közvetlen, nem olyan affektált, mint mikor regényt ír. Rendkívüli tekintélye van hazájában. Hja, olasz költőnek lenni más, mint magyarnak! Az öreg Magyari cigányprímás, mikor azt a nótát húzza: „Nagypénteken mossa holló a fiát, ez a világ kígyót, békát rám kiált. Mondja meg hát ez a világ szemembe: Kinek mijét loptam el életembe?" - azt mondja Balogh Jenőnek és Beöthy Zsoltnak: 150 Magyari Imre (1894-1940): cigányprímás.